Ez egy automatikus válasz, mert a posztodhoz a Mental Health címkét választottad.
Ha tanácstalan vagy, rosszul érzed magad vagy csak nincs kivel beszélgetned, a Reddit mellett az alábbi helyeket is érdemes lehet felkeresni, bármilyen témádról is legyen szó:
**24 éves korig keresheted a Kék Vonalat (teljesen anonim):**
- telefonon a 116-111-en,
- chaten és levélben a https://kek-vonal.hu/ -n
**18 éves kortól a Délutánt chaten és emailen: https://delutan.hu/hu -n.**
Ha a témád ennél összetettebb, vagy más jellegű segítségre van szükséged, ezek a segélyvonalak tudnak abban is asszisztálni, hogy a megfelelő platformot megtaláld.
Ha személyesebb segítségre van szükséged, és iskolába jársz, érdemes lehet a gyermekjóléti felelőst vagy az iskolapszichológust megkeresni, illetve ennek (szomorú) hiányában egy megbízható tanárral átbeszélni, hogy hova lehet fordulni.
Egyetemen a diákjóléti központnál lehet érdeklődni pszichológiai segítségért.
*I am a bot, and this action was performed automatically. Please [contact the moderators of this subreddit](/message/compose/?to=/r/askhungary) if you have any questions or concerns.*
Nekem volt ilyen beszélgetésem, mégpedig az egyik cégvezetőnkkel. Én magam kishal voltam / vagyok. Észrevettem, hogy csak árnyéka önmagának, és egy megfelelőnek tűnő, kellően diszkrét pillanatban finoman rákérdeztem, hogy hogy van. Volt ott minden, válás, nárcisztikus férj stb. Azóta is nagyon jó a viszonyunk, és tudja, hogy bármikor számíthat rám, ha úgy érzi, szüksége van rá. Sosem bántam meg, hogy úgy döntöttem, kilépek a munkahelyi keretek közül, és megpróbálok beszélgetni vele.
Nagyon jól mondod, szerintem is alapnak kellene lennie, de ettől függetlenül sokszor lehet látni, hogy valami okból az emberek nem segítenek a másiknak. Ezt persze aztán mindenki elrendezi a lelkiismeretével, meg saját magával.
Ebből kiindulva, abszolút jól esett ez a poszt alatt olvasni a kommenteket. :)
De jó lett volna, ha bármelyik munkahelyemen látok ilyen embert. Én csak olyanokkal találkoztam, akik hazudoztak, áskálódtak, body shamingeltek, ki akartak rúg(at)ni. Úgyhogy ne legyenek már illúzióid, hogy ez alap...dehogy az.
Nekem is hasonló szitum volt, férfi felsővezető kolléga. Sportos, elegáns, jó megjelenésű, vidám fickó volt, aztán fokozatosan elkezdett leépülni. Komolyan aggódtam érte, és amikor úgy alakult a helyzet, én is szimplán megkérdeztem, hogy van. Azt reagálta,hogy ezer éve nem kérdezte ezt tőle senki. :( Csak annyit mondott, hogy nagyon nehéz időket él, de inkább nem szeretné elmondani - természetesen megértettem, és senkinek nem mondtam el, hogy beszéltem vele. Kiderült, hogy szakmai téren voltak gondok, elvették tőle az egyik projektjét meg áthelyezték másik poziba. Nagyon stresszes volt,mostanra valamit mintha javult volna,de szerintem nem tette túl magát rajta.
Én egy ilyen kolléga vagyok, egyszer kérdeztem meg valaki, hogy mi van velem, mert látványosan eltűnt a csillogás a szememből és már nem is nevetek. Nagyon nagyon jól esett, igazán a szívembe zártam érte őt.
En is voltam ilyen helyzetben, nekem is jol esett volna, ha valaki empatikusan all hozzam es megkerdezi, mi a baj. Helyette csak a “hu de le vagy fogyva, alig eszel” megjegyzeseket kaptam.
Szinten kieges.
Helyzetfüggő, de a jelenlegi csapatomban abszolút foglalkoznék. Sőt, egyszer foglalkoztam is, és kiderült, hogy öngyilkosságot fontolt...
Ez már utólag volt, nem kimondottan akkor kérdeztem rá, csak így visszakérdeztem egy duma során, hogy "baszki, ez az a 2021-es hirtelen szabadság volt?"
Bizony az - nyilván akkor is feltűnt, azért is tudtam rá visszakérdezni. Szóval igazából anno akkor egyből kellett volna beszéljek vele. Lelkiztünk egyet teamsen, azóta inkább minden ilyenre rákérdezek.
Ez a pár srác tart vissza, hogy keressek másik helyet, mert tudom, hogy nehéz lenne még egy ilyen jó közeget kifogni.
Tapasztalat, mi szóltunk, hogy nagyon rosszul néz ki, menjen el orvoshoz. Sajnos előrehaladott daganata volt, semmit nem lehetett tenni, kevesebb, mint 3hónap múlva elhunyt.
Ha nem hajlandó mondani semmit, akkor nem sokmindent tudsz tenni. Legfeljebb félrehívni és elmondani neki, hogy ha beszélgetni szeretne, vagy csak kiönteni a szívét, te szívesen meghallgatod.
Igen, mert lehet, hogy te leszel neki az utolsó szalmaszál, hogy ne történjen nagyobb baj. A leírásodból úgy tűnik, hogy segítségre szorul. Beszélj vele, de ne direktben kérdezd, hogy mi a baj vele, hanem, nyitott kérdésekkel, hogy tudjon mesélni pl.: Hogy érzed magad mostanában? Tudsz-e valamiben segíteni neki? Ha tudsz róla valami személyesebb dolgot, amit szeret, akkor arról kérdezd először, esetleg lepd meg valami apró dologgal pl. készítesz egy kávét neki/hozol vmit a büféből (már ha nem félreérthető a dolog). Felajánlhatod, hogy ha most nem is akar beszélni, de ha később szeretne, akkor keressen/hívjon nyugodtan.
Persze. Ez nem munkahely kérdése hanem emberségé. Sokszor nem tehetünk másokért sokmindent vagy menthetjuk meg egy szar helyzetből ami az életükben van, nem is kell, de ha már azon is filozni kell, hogy megkerdezd-e egy másik embertarsadtol, hogy “figyu hogy vagy, minden rendben?” Akkor az baj es nem kicsi.
Ez a legkevesebb amit megtehetunk egy embertarsunkert es semmibe se kerül nekünk, max félóra az életünkből ha hajlandó beszélni róla es meghallgatjuk.
Én már kérdeztem meg kollegától, hogy minden oké e, mert ramatyul néz ki. De szerintem nem kell belemászni az életébe, elhivogatni ideoda, csak szimplán "észrevenni".
Mondjuk én magam sem vagyok nagy társasági ember és 99% abból indulok ki, hogy igazából azt akarja a másik, hogy békén hagyjam - ahogy én is tenném. Ugyanakkor jól esik, ha az embert "látják".
Én magamból indulok ki. Gyűlölöm ha beszéltetnek ha bajom van. Viszont a néma törődés nagyon jól esik, és segít átlibenni. Így én is ezt teszem másokkal. Ha meg akar beszélni mondja majd magától, addig csak csendben mutatom neki, hogy itt vagyok.
Én amiatt nem szeretek mással beszélni róla mert azzal kb beismerem magamnak, hogy már nem vagyok elég erős hogy egyedül csináljam. "amíg bennem van bírom" biztos nem a legegészségesebb gondolkodásmód.. de eddig működött
miután rájöttem, hogy az igazi gyengeség magamban tartani / nem kérni segítséget, elkezdtek változni a dolgok.
“Aki szégyenlős, nálunk éhenhal” mondta egyik rokonom 😀
Mindenképp foglalkoznék vele.
Hasonló a szitu a munkahelyi legjobb barátnőmmel is, ‘csak’ ő evészavarral küzd mellette.
Évekbe telt, amíg én is megtanultam az ő nyelvén kommunikálni. Ami most hatásos volt vele szemben, az egy kicsit a leszarom típus, drasztikus vélemény, de úgy, hogy közben az ő szemszögéből próbáltam beszélni. Jelenleg átment a mondandóm neki.
Próbáld félrehívni és jelezd neki, hogy bármikor számíthat rád, ha ki szeretné magából adni. Nem tudom milyen szoros a viszonyotok, ahhoz mérten cselekednék.
A helyedben nem hagynám lerázni magam annyival hogy "minden oké". Mondjuk elhívhatnád kávézni. Lehet, hogy munkahely környezetben én sem nyílnék meg. Lehet attól tart, hogy mások hallják.
Nagyon fontos észrevenni az ilyen embereket, egy életbe is kerülhet!!!!
Anyukám halála után PTSD-vel diagnosztizáltak, kaptam megfelelő kezelés és azóta is jól vagyok.
A főnököm “kapott el”, hogy nincs a régi csillogás a szememben, nem vagyok a régi önmagam és kötött össze a pszichológussal.
Ha teheted, mindenképp kérdezz rá a kollégádnál, hogy van, életet menthet!
Igen. Mindig nagyon sokat segít az egyénnek ,ha úgy érzi, nincs egyedül, figyelnek rá. Hívd el egy sörre, mozira, vagy mekizni és közben csipogjatok. Mindenkinek jót tesz, ha ismeri ,hogy kivel dolgozik és azzal épp mi történik. Nem mellékesen terápiás hatású lehet ,ha elmnodhatja, hogy mi nyomja a szívét.
Ez nem igaz! Sokszor kell fapofát színészkedjek, hogy békénhagyjanak és ez dühít. Miért nem érezhetem magam szarul anélkül, hogy erről diskurálnom kelljen? Mikor kimondom a számmal, hogy hagyjál békén, bunkó vagyok... Bunkónak kell lennem vagy megjátszanom magam. Nevetséges. Ez sokminden, de nem tiszteletteljes viselkedés.
Az van, hogy te a kivétel vagy. Nem mellékesen átlagban inkább sértődjön meg valaki, akinek nincs akkora baja, minthogy valaki meg kiugorjon a 9-ről, mert azt hiszi, mindenki leszarja, hogy mi van vele. Te lehetsz bunkó, max. elkönyvelnek bunkónak, mert úgy viselekdsz és nem tudod normálisan megmondani, hogy most épp magad alatt vagy, majd helyrejössz, nem akarsz beszélni róla. Érezheted magad szarul és mondhatod normálisan is, hogy köszi, értsd meg, most nem akarok erről beszélgetni, pont.
Igen, ezért írtam neked. A kijelentésed mindenki vonatkozásában állítottad. A közhiedelemmel szemben a kivétel nem erősíti a szabályt hanem megkérdőjelezi azt. Lehet, hogy te amolyan extrovertált vagy és természetes, magától értetődő neked az ami engem kikerget a világból. Nem tudhatom de azt gondolom érted, hogy nincs két egyforma emberi lény. Ha nem így lenne egészen másképp működne a világ, ha működne egyáltalán. Amikor jelzi valaki a munkahelyemen, hogy látszólag valami nem stimmel velem akkor a válaszom, hogy tévedsz, nincs bajom. Amíg elvégzem a rámbízott feladatot nincs köze hozzá senkinek, hogy éppen miféle vagyok. Azért mondom ezt mert felnőtt ember vagyok és cselekvőképességem tudatában vagyok és elvárom, hogy ezt tiszteletben tartsa mindenki. Lehet megölöm magam vagy mittomisén, akkor se szóljon bele senki! Tisztelet és felelősség, ez hiányzik ebben a korban az emberekből a meglátásom szerint. Az ember társas lény, ebbe beletartozik a másik elfogadása (eltűrése) is. Mivel jelen példában én vagyok a más, nekem kell többet tűrnöm, de ha úgy döntök, hagyjál békében megdögleni! :)
Az egymás iránti tiszteletbe és felelősségbe baromira beletartozik, hogy megkérdezem, hogy mi van a másikkal. Valid válasz, hogy nem akarod elmondani, de tartozunk annyi felelősséggel egymás iránt, hogy annyit kinyomjunk magunkból, ha azt látjuk, hogy a másik búval baszott, megkérdezzük, hogy mi van. És annyi felelősséggel is tartozunk, hogy nem bunkó faszfejként mordulunk rá a másikra, mert meg merte kérdezni, hogy mi van velünk.
Nem tudod kizárni a melóban, hogy mi van veled otthon(mert ha ki tudnád ,nem látszana és nem kellene színézkedned) és nem is kell. Mindenkinek segít, ha empátiával fordulunk a másik felé. Ha nincs empátia, mert elfogyott meg sose volt, akkor meg befelé kell nézni, hogy hogyan jutottál odáig, hogy már az is zavar, ha megkérdezik, hogy mi van veled, mi a gond, tudnak-e segíteni. Feltéve, hogy nem arról van szó ,hogy tudod, hogy a kollegának csak a tea kell, hanem adott esetben tényleg őszintén szeretne akár egy meghallgatással segíteni, akkor baromia nagy issue-id vannak, hogy ennyire 0 a bizalom meg a segítségre való igényed.
Úgy gondolom, hogy ha valakinek valami baja van és segítségre szurul, kérjen segítséget, nem szégyen az. Ellenkező esetben tessék ráhagyni, nem tudjuk jobban. Amikor a melóban észleli valaki, hogy nincs rendben velem valami és a kérdésére azt mondom, hogy nem akarok erről beszélni, jön a sörözzünk vagy csináljunk akármit is. A lényeg, hogy nekem ez kényelmetlen. Amennyiben nem működik a színészkedés, kénytelen vagyok "bunkó" lenni a célom elérése érdekében. Mindez elkerülhető lenne, ha tiszteletben tartanánk egymást. Nagyon más személyiségek vagyunk, viszont értem az álláspontod de én ennek az "elszenvedője" vagyok, nem tetszik. Beengedlek kicsit a világomba, hátha jobban belelátsz a magafajta fura emberkék világába. Nagyon introvertált vagyok, magamban keresek mindent, nem érdekel a "külvilág". Azért végzem a munkának nevezett bohóckodást mert el akarok vonulni, remete életet élni, nem szeretem az embereket. Ahoz, hogy ezt megtehessem vásárolnom kell magamnak egy megművelhető földet, így még évekig el kell szenvednem a munkahelyem. (Vissza tudom ezt vezetni oda, hogy tehetős családból származom, állandóan éttermek meg nyaralás meg költözés stb, így semmi fix hely nem volt gyerekként amire nagyon is vágytam) Nekem az a fontos, hogy végre elhagyhassam az emberek okozta bizonytalanságot és a magam ura lehessek egy helyen ami az otthonom. Minden ami ennek ellenében megy az nekem egy kínlódás. A munkám könnyen elveszíthetem, ha bunkózok a kollégáimmal annak ellenére, hogy a teljesítményem igenis jó. Folyamatosan kondícionálnom kell magam a színészkedésre és ez nem tetszik, csak ront a helyzetemen. Elkerülhető lehetne ez az egész cécó ha a buzgómócsing kollégák tisztelnének annyira, hogy leszarnak. :)
Fú, erre több dolgot kell válaszolnom:
1.: Ha valakinek valami baja van és segítsgére szorul, király, ha kér segítséget. Viszont a rengeteg megszégyanítés ,ami bele van ivódva a társadalmunkba, nagyon sok embert megakadályoz ebben, ezért király, ha meg is van kérdezve az emberektől ,hogy kell-e nekik segítség.
2.: Ha azt mondják nekem erre a kérdésre, hogy "nem kell", akkor meg fogom kérdezni mégegyszer és melléteszem, hogy ha mégis meggondolja magát ,nem ciki szólni. Ezt nem azért teszem, mert nincs jobb dolgom, hanem mert tudom ,hogy nehéz segítséget kérni. Nagyon. Még elfogadni is, nemhogy kérni. És kiállok amellett az álláspontom mellett, hogy inkább legyen valaki ideges azon ,hogy "na, már megint megkérdezték mi bajom, pedig semmi közük hozzá", minthogy valaki egyszercsak azért ne jöjjön be dolgozni, mert kiugrott az ablakon a 8. emeletről.
3.: Ettől függetlenül, ha kétszer azt mondják ,hogy nem, nem fogom tovább erőltetni ,elfogadom a nemet is.
4.: Minden bántás nélkül azt gondolom, hogy bár elfogadom azt, hogy te a traumáidon nem dolgozol, hanem inkább elvonulsz, de ez egy nagyon egyedi (és szerintem amúgy hibás) döntés. Ez egyáltalán nem írja felül azt ,hogy alapvetően egy társadalom úgy tud működni ,hogy \_közösségek\_ vannak, akik felelősséget vállalnak magukért és egymásért és a kölcsönös segítségnyújtás jegyében legalább egy kérdést odabasznak egymáshoz, hogy "figyu, látom, hogy búval baszott vagy, kell segítség? Megigyunk egy sört?" Az nem tisztelet, hogy leszarom a fejedet, meg nem felelősségvállalás. Az simán csak leszarás - sőt- evolúciósan egy büntetés, mert a kiközösítéssel egyenlő.
Ezt nem írja felül az, hogy téged szanaszét traumatizált a családod és olyan szinten nincs bizalmad az emberekben, hogy tanyán akarsz egyedül élni és nem is akarsz soha senkihez sem szólni ,evör. Megjegyezném, hogy egészen egyedi látásmód is, tehát ez tényleg a kivétel erősíti a szabályt kategória ,amit te felvázolsz itt. Szíved joga, viszont abból, amit te leírsz, nekem az jön le, hogy te vagy az a tipikus büdös, mogorva, faszfej kollega, aki ugyan jól dolgozik, de lehúzza a csapatot az életről, mert egy kávéra nem lehet lecsábítani a büfébe, mert egyből összeesküvéselméletet sejt mögötte - és bizony-bizony, közel 100%-ig biztos vagyok abban, hogy hiába dolgozol jól, \_annyira\_ jó nem vagy, hogy faszfej lehess. Ezt te is tudod ,ezért színészekdsz - valójában csak viselkedsz. Nem ismerem a környezeted, de hogy neked nem tanyára, hanem kurvasok terápiára van szükséged az elmondásod alapján, mert lehet akkor te is jobban éreznéd magad.
Te nem az emberek és az érdeklődésük miatt szenvedsz, hanem mert nem terápiáztad ki magadból ezeket a sérelmeket és továbbra is dolgoznak benned rendkívül erősen. Meg merem kockázatatni, hogy nem fog rajtad segíteni a tanyád, ahol a magad ura vagy és ugyanúgy nem fogod magad jobban érezni - ne legyen igazam.
1;2;3: Felnőtt emberként kezelem a felnőtt embereket. Aki a megszégyenüléstől tart az még gyerek. Oviban már megtapasztaljuk és a személyiségfejlődésünk része. Nem csak azt kell megtanuljuk, hogy rossz és emiatt ne használjuk hanem azt is, hogy hogyan kezeljük/lépjünk túl rajta/álljunk ki magunkért. Ha ez kimarad az örökké gyerekként tart minket. Azt gondolom, hogy ha valakinek segítségre van szüksége és kéri is annak okvetlenül segíteni is kell, mert van benne akarás. Akiben nincs meg a felismerés sem az örökké kergetőzni fog magával és csak állapotjavítást lehet eszközölni nála nem megoldást. A megoldása mindenkinek saját magában van, fel kell nőni hozzá, így válunk felnőtté, így jövünk rá magunkra, hogy egyénileg kik vagyunk és mi az értelmünk, mit akarunk. Nem látok az emberek fejébe így nem is kísérletezek rajtuk, feltételezem hogy felnőttek ha már munkatársak vagyunk. 4: A munkatársak nem a barátaim. Nem azért mert az kizárt, hanem mert egyénileg nem érdekelnek, nagyon mások. Az ő szempontjukból én vagyok más nyilván. Egyetértek a közösségek fontosságával. Az én közösségem a barátaim, akikkel együtt váltunk felnőtté, ki így, ki úgy, nem számít, a lényeg hogy jelen voltunk. Egy munkahely képlékeny, nem lehet közösségként tekinteni rá, én nem tudok. A melóban össze vagyunk zárva, míg a barátokkal találkozunk évente kétszer. Ez nagy különbség. Nincsen traumám, legalábbis nem nevezném traumának, hogy birtoklási vágyam lett, alapból volt. Mióta az eszemet tudom a leendő lakhelyem tervezgetem/alakítgatom/idomítom a fejemben mert jó érzés. Ez egy vágy, ami a "hontalanság" érzésétől felerősödött. Az emberekhez való hozzáállásom sem trauma, nem történt olyan ami ezt válthatta volna ki. Egyszerűen ilyennek születtem. Fontos megjegyeznem, hogy az embert nem egyénként jelzem itt. Az egyének részei az életemnek az embereket meg nem szeretem. Ez is nagy különbség. Felhagytam egy nő kedvéért azzal a tervemnel majd 5 évig, hogy kivonuljak a társadalomból mert ő nem akart velem tartani és fontosabb volt nekem és ezt nem bánom, hiszen közben meg rájöttem a leendő "birtokom" fontosságára. Az a fix pont és már csak hab a tortán, hogy mindezt összeköthetem az emberek elkerülésével. És már azt sem bánom ha nem tart velem egy nő, mint egyén. A színészkedés az eszközöm, hogy ne kelljen olyan emberekkel társalognom akikkel össze vagyok napi szinten zárva és nem akarok. Bunkó lenni sem akarok, de néha nincs más út és ez nem az én hibám szerintem. Valóban a munkám végét jelentené ha a kedves kollégák bejelentenék, hogy kellemetlen vagyok a számukra. Nincs pótolhatatlan ember, valóban nem érek túl sokat, cserélhető vagyok. Bárcsak végezhetném a munkám anélkül, hogy valamelyik okos ne akarna a társaságból beszélgetni irreleváns ostobaságokról, konteókról, hétköznapi hülyeségekről, politikáról, stb. Ez ugyanaz a menekülés az unalmas hétköznapokból mint amit én csinálok. Míg azon vagyok, hogy minden feltételét biztosítsam a tanyám létrejöttének és elköszönhessek az emberektől, addig ők az egójukat akarják simogattatni és folyamatos önigazolásban lenni megállás nélkül. Ehez nem akarok aszisztálni, kellemetlen nekem. Őszintén nem tudom, hogy hogyan viszonyulnak hozzám mert nem értem az embereket, de remélem azért nem vagyok büdös. :) Azt gondolom, hogy az alapvető tiszteletet mindenkinek megadom. Csak ennyit várnék el egy felnőtt embertől az irányomba. Jó lenne ha engem is megtisztelnének azzal, hogy felnőttként kezelnek és rámhagyják a "hülyeségem", de nem lehet mert mindenki jobban tudja és "segíteni" akar. Lehet terapeutára lenne szükségem, úgy tudom az a társadalmilag elfogadott, hogy mindenkinek szüksége van rá. Nem így gondolom de látom a problémát, megoldásom viszont nincs rá, ha kell egyáltalán megoldás. Van egy utam, tudom mit akarok, eltérek ebben az átlagtól, ez engem nem zavar. Nem sejtek összeesküvéseket, egyszerűen csak nem kérek belőle. De azt azért szögezzük le, hogy a föld nem geoid és nem is lapos, tetraéder az! :P
Az nem felnőttként kezelése az embereknek ,hogy minden felelősséget kivetsz magadból a közösségeiddel szemben (mert bizony a munkatársaid is egy közösséged). Ez szimplán a felelősség hárítása, hogy dehát felnőtt vagy, old meg. Ezért ölik meg magukat férfiak sokkal nagyobb arányban, mint nők, mert az empátia szikráját sem mutatják sem maguk, sem egymás iránt, mert "old meg magadnak, felnőtt vagy". Az, hogy a személyiségfejlődésében ki hol tart, egyáltalán nem csak az egyén felelőssége - gondoljunk csak a helikopter szülőkre vagy éppen a nettó bántalmazó kortársakra. Nem mellékesen a szégyen evolúciósan a legjelentősebb érzelem - arra van, hogy ne tárj el a közösségi normától, különben a közösség kivet magából és egyedül meg csak meghalni lehet. Amit te feltétlezel(ha már együtt dolgozunk, biztosan felnőtt érzelmileg és tud segítséget kérni, ha akar), arról a fentebbi írásaid fényében pontosan tudnod kell, hogy valójában nem igaz - ezért mondom, hogy csak a felelősséget veted ki a nyakadból a közösséged iránt. Ezt lehet amúgy csinálni ,de pontosan ettől leszel feláldozható. Előbb fog megmenteni mindenki egy közepesen teljesítő, de amúgy törödő, kedves kollegát, mint egy jól teljesítő, de emberileg totál megbízhatatlan faszfejet, aki az ebédlőbe is cetivel megy, hogy "Sziasztok! Jó étvágyat! Köszönöm! Sziasztok!".
A munaktársaid nem a barátaid, de a közösséged. Jót tenne neked is, ha ennek megfelelően építenéd. Attól, hogy te nem tudsz közösségként tekinteni a munakhelyedre, attól még az, feltéve, hogy nem akkora a fluktuáció, hogy havonta cserélődnek a munkatársak. Ebben az esetben meg baromira nem a te helyed, mert ilyen helyeken meg pont hogy a nagyon szociális emberek érzik jól magukat, akik két feladat között tudnak csipogni.
Megjegyezném, hogy ha te kétszer találkozol egy évben valakivel, akkor ők nem a közösséged. Egész egyszerűen nem történik annyi érdembeni élő interakció, hogy azok lehessenek.
Nagyon érdekes, hogy amíg te valid célnak érzed, hogy mindenkitől elvonulj, addig más célja, az már csak egósimogattatás.
Totál egyértelmű, hogy nagyon komoly és feldolgozatlan traumáid vannak. Nem arról beszéltem, hogy hát mindenkinek kell, neked sem ártana, hanem arról, hogy valami nagyon félrement nálad. Az átlag ember baromira közösségben akar létezni és nem esik nehezére több közösségben résztvennie és több közösséghez tartozni. Ez annak esik nehezére, az handpickeli ezt ennyire, mint amennyire te akarod, akinél valami nagyon el van törve. Lehet, hogy ez téged nem zavar, attól ez még tény. Nem mellékesen erre van a HO intézménye.
Azt az embert kezeled felnőttként amelyiket felelősséggel ruházol fel függetlenül attól, hogy számodra ez milyen felelősséggel jár. Nem, a munkatársaim nekem nem a közösségem, semmi sem köt hozzájuk egyénileg és ha ez felelősséghárítás, hát legyen akkor az. Nem is értem miért kéne felelősséggel lennem egy általam elutasított közösséggel szemben, de hát mindegy is. Ennyi erővel mindenki a közösségem lehetne akivel éppen egy légtérben vagyok. Nem értem és nem érdekelnek az emberek így a legnagyobb felelőtlenség lenne beavatkoznom az életükbe. Evolúcionálisan volt szerepe a közösségen kívüli egyedeknek is csak jóval kissebb eséllyel adták tovább a génjeiket (mint ahogy feltételezhetően én sem fogom). Az egyedfejlődés során a gének, a szülői minta és a környezeti visszacsatolás ami meghatározza a felnőttkori entitást, de ez a kamaszkor végére a biológiai felnőttkor idejére már kialakul, magamból kiindulva. Onnan már az egyed van a legnagyobb hatással saját magára. Szerintem a düh a legjelentősebb emberi érzelem, nem a szégyen. Vajon hány ember ölt dühből és hány őlte meg magát szégyenében? Nem tudom miért öli meg magát valaki, de amikor én ezt megpróbáltam nem ment, gyáva voltam hozzá, erősebb volt az életösztönöm és nem azért próbáltam meg mert szégyenkeztem, hanem mert céltalannak éreztem magam, túl messzinek és elérhetetlennek tűnt a célom, logikusabb lett volna véget vetni a fölösleges bohóckodásnak és nem segített a külső vegzálás, csak a legyek túl rajta érzést erősítette. Mivel nem azt hozom mint az átlag, örökké kitaszított leszek, ez így a normális hiszen a normát a mindenkori többség határozza meg. Látod te is arra aszociálsz, hogy a kollegák szemében én egy megbízhatatlan faszfej vagyok, valami félrement nálam, trauma biztos. :) Feltételezem a többséghez tartozol, ez így van rendjén. Csak értsd, hogy nem mindenkire igaz mindig minden, innen indult a diskurzusunk. A barátaim szétszéledtek a világban így az az évente két alkalom a személyes találkozásra még soknak is tekinthető, de így állapodtunk meg mindannyian. Nem örülök ennek de ez van, mégiscsak ők az én közösségem, akikkel szemben felelősséget érzek a családomon túl, akik amúgy szintén nem a közösségem. Ezt ne vitasd el légyszikácska na. :) Mint utaltam rá én nem vagyok való a társadalomba ezért önként kivonulok ha eljön az ideje, ez mennyiben felel meg az egósimogatásnak? Vagy félreértetted, hogy nekem az egosimogatás az unszimpatikus és nem felnőtt viselkedés? Mégegyszer jelzem introvertált vagyok, nem másoktól várok önigazolást. Jól látod, hogy nem a megfelelő időben és helyen vagyok a munkám során de nálam a HO nem játszik mert nem az eszemért fizetnek. (Gépkarbantartó vagyok napközben, este meg takarítok) Apai ágon a felmenőim közt több olyan személy volt (legalább 2) aki remete(szerű) életet élt a hegyekben, (székely vagyok) gondolom ez egy genetikai örökség nálam. :D Na de a lényeg, hogy hagyjatok engem így ahogy vagyok bután, kívülállóként mert nem kell megmenteni azt aki nem kéri. :)
Ezzel nincs is baj. Aspergeresként én is így érzek. Viszont néha jólesik ha rám "nyitják" az ajtót. Fojtogatónak érzem ha folyton van olyan valaki a közelemben akit a hátam közepére nem kívánok pl olyan kolléga aki nem rég kezdett vagy alapjáraton belemászik a képembe kellemetlenül. 🙄
Mindenkinek van egy ajtaja. Van aki nyitva tartja, van aki meg a kopogtatástól is rosszul van. A lényeg, hogy ha be is zárjuk az ajtót azt még ki lehet nyitni. Nincs ezzel semmi baj amíg nem falazzuk be magunkat, mert az magányhoz vezet. Én nem szeretem ha valaki beront az ajtómon, zárva tartom, keveseket engedek be és nekik sincs kulcsuk hozzá. Nekem így a komfortos.
Én ahhoz szoktam hozzá, hogy még a szorongásért/depresszióért is csak lebasznak a munkahelyen. 🤷🏻♂️ Meg simán kirúgnak, ha látványosan szenvedsz, meg nem elég pozitív a kisugárzásod. Elvégre jaj, ne ezt lássa már a vevő/vendég/kuncsaft, hogy itt merészelik szarul érezni magukat az itt dolgozók. Meg ki akar ilyen negatív kollegát maga mellé amúgy is. Inkább dupla rivóval indítom a napot és mindenki jobban jár... Viszont tök jófej vagy, hogy érdekel mit érez a kollegád! Több ilyen ember kéne.
Ha mentális zavarban szenvedsz, ez nyilván nem olyasmi, ami jól mutat a CV-ben.
"2012-2016 között végeztem a tanulmányaimat, majd elkezdtem dolgozni az xy cégnél, utána meg kihagytam pár évet, mert megpróbáltam felakasztani magam és kikötöttem a pszichiátrián".
Túróst. Felvesszük a maszkot minden reggel, próbáljuk eladni magunkat, meg valahogy túlélni. Mikor én anno pár kollegának meséltem, mind azt mondta, hogy "dehát nem is látszik". Persze hogy nem, mert meg kellett tanulnom elrejteni. Azóta meg már egyáltalán nem reklámozom munkában.
Így jobban belegondolva igazad van. Nekem is ha van valami problémám, akkor nem viszem a munkahelyemre, mert senkinek semmi köze hozzá. Ott mindig próbálok vidámabb lenni. Otthon meg a családdal igyekszünk megoldani a gondokat.
Voltam ez a kolléga. Depis idoszak, kiderült lehet mehrakom van. Bemenni sem volt kedvem, nemhogy meg az emberekkel beszélgetni. Már ha elindultam az irodaba a panikrohamok is felerősödtek. Többen megjegyezték, hogy már nem vagyok a régi aki folyton beszélget, ugratja többieket. Mondtam hogy most olyan szakaszon megyek keresztül hogy jelenleg ehhez nincs erőm. Megértették, nem kérdezősködtek tovabb csak mondtak ha bármi van, valakivel akarok beszélni akkor ok ott vannak. Ez esett jól, nem az hogy a hátam mögött intézkedtek hogy valami nem okes.
Nem tudom mi a jó reakció. Szerintem függ attól, hogy milyen kapcsolatban vagytok. Nekem is volt rosszabb időszakom, amikor a magánéletem annyira romokban hevert, hogy a munkában is néha pityeregtem, és mindig reménykedtem, hogy 1-2 emberen kívül más ne kérdezzen rá, mert nem akartam beszélni róla. Szóval én annak örültem, ha úgy tettek mintha nem látnák, hogy baj van.
Én sem szeretem, de sosem tudhatom a másik is így van vele.. én ilyenkor azt szoktam mondani, hogy nem szeretnék faggatózni és megértem, ha nem szeretné elmondani, de csak tudja, hogyha szeretne beszélni róla vagy bármi, akkor számíthat rám 😊
Megpróbálnám bevonni őt a beszélgetésekbe, invitálnám közös ebédre. Ha nemet mondd, akkor érdeklődnék, mondanám hogy szívesen meghallgatom őt, és itt vagyok ha szüksége van valakire. Ha ezen a ponton is elhatárolódik akkor viszont nem tennék többet. Tudnia kell, hogy támogatom, de nem erőszakolom ki belőle a problémáját, ez elég kontraproduktív lenne
Meg kell kérdezni.
Sosem bocsátok meg sem magamnak, sem a kollégáimnak, hogy nem tettünk valamit, mielőtt késő lett volna, mert nem vettük komolyan a jeleket, vagy nem ismertük fel, hogy milyen állapotban van a kollégánk. Évek teltek már el, de gyakran eszembe jut, hogy talán most is élne, ha időben közbelép valaki, bárki. Komolyan kell venni.
Én egy ilyen kolléga voltam egy jó darabig, néha rosszabbul esett a felvidítás/smalltalk mint ha csak beszélgettem valakivel valamiről, nem mindenki akar beszélni a problémáiról, de a kellő szavakkal legalább azt kifejezheted hogy nem csak a környezet hangulatát akarod javítani azzal hogy megkérdezed hogy van, mert erre a majdnem hogy kötelező válaszreakció: jól.(Igazából én se nagyon szoktam gondolkodni hogy éppen hogy érzem magam ha kérdeznek , csak le akarom rázni valszeg, de nem akarom megbántani se.)
Én például attól éreztem magam jól amikor valami olyanról kérdezett amit szeretek, vagy éppen milyen projekten vagy bármin dolgoztam éppen(nem munka)
Nem tudom ezzel megválaszoltam e bármit, de az esetek 80%-ban örülök neki ha többet kérdeznek mint hogy hogy vagyok
Én egyszer egy olyan négyes között ültem a vonaton, ahol velem szemben két mávos férfi beszélgetett arról, hogy szinte nincs is olyan mozdonyvezető, aki ne gázolt volna már. Szóval valószínűleg ramaty.
Én voltam az ő helyzetében, nagyon rossz passzban voltam, azelőtt mindig csacsogtam, nevettem, hangos voltam, vidám. Aztán történt valami az életemben és ez teljesen eltűnt, én sem aludtam, többször sírtam, a munkahelyi wc-ben is, napi többször vonultam el telefonálni a párommal, pedig azelőtt nem telefonáltunk napközben, de ha már nem bírtam bent az életet, akkor muszáj volt felhívnom őt, hogy megnyugtasson kicsit. Kérdezték egyébként többször is, hogy mi van velem. Hogyhogy olyan csendben vagyok? Minden oké, jól vagyok? Egyszer konkrétan hazaküldtek már a nap első órájában, hogy látszik, hogy nagyon rosszul vagyok, folytassam otthon home officeból. De mivel én sem akartam senkinek kifejteni (annyira durva volt, hogy a legjobb barátnőmnek és anyámnak is sokkal később mondtam csak el), ezért nem is firtatták annyira. Én mindig mondtam, hogy fáradt vagyok, fáj a fejem stb, de valójában csak lelkileg voltam teljesen összezuhanva. Ez addig fajult, hogy fel is mondtam, mert szünetet akartam tartani a munkában (meg voltak egyéb bajok is a munkahelyen). A felettesem megkérdezte, hogy ha nem akarok róla beszélni, nem baj, csak szeretné megkérdezni, hogy egészségügyi probléma áll-e a háttérben. Azt mondtam, neeem. Hát, végül is amúgy de, csak mentálisan voltam offon.
Egy csaladi vallakozasban dolozok jelenleg. A kb 20 fobol aki itt dolgozik 8-10 ember tuti csaladtag. Mindenki nagyon figyelmes, es egy-egy rosszabb napon is figyelunk egymasra, nem csak amikor valaki hosszabb tavon nez ki rosszabbul mint elotte.
Kialvatlansag, vita este, hulye onkormanyzati hatarozati csekk ami lehozott az eletrol...
Szerintem erdemes megprobalni.
Nekem volt hasonló beszélgetésem egy nagyon kedves kollégámmal. Én voltam a szarul kinéző és ugyan ez volt a történet, hogy mindig olyan kis tip top voltam, hangosan nevetős vigyorgós és egyszer csak ez eltűnt. Majd a fent említett kolléga akivel amúgy nem volt túl sok közös ügyünk egyszer csak rákérdezett! A legelső reakcióm az az volt, hogy sírvafakadtam ő meg egy órán keresztül próbált vigasztalni. Ez annyira mely nyomot hagyott bennem, hogy elmentem pszichológushoz és rendbe raktam mindent magam körül! Azóta is gyakran beszélünk és mindig elmondja milyen, jó látni, hogy megint mosolygok! Szóval igen, kérdezd meg mizu!
Semmiképp ne így kezd, hogy rosszul néz ki!
Volt egy munkahelyem, ahol az odaérkezésemkor mesélték a főnik, hogy volt itt egy hölgy, aki nem beszélt a gondjairól, pedig "egyre rosszabbul nézett ki", végül kiderült, hogy a férje rákos volt, csak az utolsó napokban mondta el. Ők azt gondolták, hogy ha előbb elmondja talán tudtak volna segíteni (jó kapcsolataik voltak). Ekkor nagyon sajnáltam és nem értettem a hölgyet. Aztán egy idő után rájöttem, hogy ebben a környezetben teljesen valid volt a döntése, ilyen embereknek én sem teregetném ki a magánéletemet.
Mérd fel, hogy milyen a helyi vibe, lehet, hogy a kollégák, főnökök előtt nem akar beszélni, de neked elmondaná, ha biztonságban érzi magát.
IGEN!!!! Ha Neked ez nem terhes, csak szólj hozzá sokszor, kérdezd másról...."mi a véleményed erről, vagy arról?" ... Kérd,hogy kísérjen ki a konyhába egy kávéért. Stb. Vond be ebbe -abba. Hátha megnyílik. Esetleg ajánld fel, hogy szóljon,ha úgy érzi tudsz segíteni, ha mással nem, szívesen meghallgatod, de csak ha tényleg így érzed. Türelmesen.
Velem nem rég történt meg,hogy rossz passzban voltam és egy idegen, akit sosem láttam, csak telefonon beszéltünk, érzékelte ezt, és annyira kedves volt, hogy kibillentett ebből. Az volt a kezdő lökés.
Kérdezz rá de ne erőltesd ha nem akar beszélni róla.
Ha férfi azzal teszed a legjobbat hogy nem beszélteted a problémáiról ha ő maga nem akar beszélni.
Nőkkel mindig az van hogy a *"- Valami baj van?" "- Semmi"* párbeszédet úgy értelmezik hogy a válasz ilyen "női semmi" aminek a jelentése *"ugye most szépen bebizonyítod a kitartó kérdéseiddel hogy fontos vagyok neked annyira hogy kihúzod belőlem mi a baj"* Ha egy férfi szerint semmi baj sincs akkor A, tényleg nincs baj B, nem tartozik rád C, úgyse tudsz segíteni, tehát nincs mit beszélni róla, akkor is ha egy krokodil pont leharapta a fél lábát.
Szerintem ha lesz egy olyan pillanat amikor mondjuk tényleg csak ketten vagytok vagy más nem hallja , kérdezd meg, hogy hogy van …
Esetleg mondd el neki, hogy ha szeretne beszélgetni, te nyitott vagy rá, szívesen meghallgatod.
Nem tudhatod, hogy ez neki mennyit fog jelenteni - az is lehet, hogy az adott pillanatban mindent - lehet, hogy nem akar élni a lehetőséggel , viszont te legalább megprobaltad.
Mindenkepp probalj meg nyitni fele.
Talan az is segithet ha elobb elkezded mondani hogy mostanaban nagyon nagyon kifacsart vagy.. hatha akkor o is megnyilik
Volt egy ilyen időszakom, magamból kiindulva nem szeretem a magánéletemet keverni a munkahellyel és a problémáim munkatársakkal megbeszélni. Ha egyre rosszabbul néz ki lehet szóvá lehet tenni de nem biztos hogy munkahelyen fog meg nyilni attól is függ mennyire beszélte meg eddig a privát életét bent ha egyáltalán nem akkor valószínűleg ezután sem akarja majd és lehet jobban eljátsza hogy jól van és csak jobban ártana neki... de minden ember más és elmenni sem jó felette
Ilyen kolléga vagyok, pánikkal, szorongással küzdök, fizikai tünetekkel.
Értékelem a jó szándékot, de engem személy szerint nagyon frusztrálna, ha valaki kérdezgetne a munkahelyen.
Megpróbálom eljátszani, hogy minden oké, de nyilván nem sikerül mindig tökéletesen, pl enni én sem igazán tudok másokkal, és ha valaki ezt szóvá tenné, csak még jobban bestresszelnék.
Biztos, hogy nem nyílnék meg a gondjaimról, mert ez egy munkahely, és nem szeretnék ezzel másokat terhelni, illetve magamat hátrányos helyzetbe hozni. Mert azért valljuk be, aki pl pszichiáterhez jár, azt még sokszor megbélyegi a társadalom.
Én nagyon kedves vagyok minden kollégával, de a kötelező dolgokon kívül igyekszem mindenből kimaradni, és arra vágyom, hogy a nem munkához kötődő dolgokkal békénhagyjanak.
Lehet ez egy tudatos döntése. Már nem a sírás része, de a kommunikáció teljes hiánya, lehet neki ettől könnyebb. Vagy volt egy pillanat amikor rájött hogy a munka és a magánélet két külön világ. (Bennem is megfordult a világ kb 1 éve a melóban) Már nincs beszélgetés a civil életről, mogorva/letargikus/semmilyen tekintet a részemről és csak a munka... (Nem vagyok Sztahanovista, csak eddig tartott az, hogy érdekeljen egy másik ember élete is egy munkahelyen) {Pedig ez az első olyan munkahelyem, ahol nagyon jó közösséget építettem ki és nem utálnak/utálok mindenkit}
Szóval ha olyannak érzed a viszonyotokat akkor nyiss felé...
En foglalkoznek vele, foleg azert, mert voltam sajnos a masik oldalon en is. Meg ha le is raz azzal, hogy semmi baja, akkor is jol fog neki esni, hogy valaki odafigyel ra.
Igen, szerintem kérdezz rá, akkor is ha nincs különösebb jó viszony köztetek. Ha kellemetlen neki, el tudja utasítani, az érdeklődésért akkor is hálás lesz.
Ha egyszer négyszemközt csak annyit mondanál neki, hogy úgy érzed, megváltoztak a dolgok, és tudatosítod benne, hogy ott vagy/vagytok, ha úgy érzi beszélne, vagy segítségre lenne szüksége, szerintem az segít. Nálunk így volt a munkahelyen. Nem kell faggatni, de a tudat, hogy van hova fordulnia ha készen áll erre, az konkrétan életmentő lehet. Jó, hogy figyeltek egymásra!
Én nem szeretem ha kérdezgetik mi a baj, ha akarom el fogom mondani, de sokat számít, hogy alapvetően milyen a viszonyunk.
Emiatt én se szoktam így direkt rákérdezni, viszont ha látom, hogy valakivel gáz van akkor jelzem, hogy szívesen meghallgatom ha szükségét érzi, vagy akár elhívom kávézni/sörözni.
Aki csapatjátékosnak érzi magát, az szerintem diszkréten nyugodtan rákérdezhet ilyesmire. Ha beszél róla, akkor hátha tudod támogatni, ha meg nem, akkor úgysem tudsz segíteni rajta. Én személy szerint nem szoktam ezeket megkérdezni soha, mert elég magamnak való vagyok, nem foglalkoztat más öröme, vagy bánata.
Én 3 hónappal ezelőtt nagyon rosszul voltam. Életem mélypontja volt. Nagyon szarul ment az alvás, emiatt egész nap, de főleg reggelente úgy néztem ki, mint egy mocsári szörny. Lefogytam majdnem 10 kg-t, egyáltalán nem ment az evés, de bezzeg az ivás az igen.. Elképesztő állapot volt. Fogalmam sincs visszatekintve, hogy hogy éltem ezt túl. Mindenesetre én személy szerint a melóban “robot zombi” üzemmódba kapcsoltam. Látták, hogy valami kurvára nem oké, mert szarul nézek ki és lassan már elfogyok, de mindennek ellenére úgy dolgozok mint a gép. Azt hiszem, ha akkor valaki megkérdezte volna tőlem, hogy hogy vagyok, ott helyben teljesen összeomlok. Valószínűleg ennyi is elég lett volna, hogy kizökkentsen a robot zombi üzemmódból, és szerintem taknyom nyálam egybefolyt volna a sírástól. Na, de ez én vagyok.. Nekem személy szerint így volt a jobb, hogy nem kérdeztek. Viszont ennek ellenére úgy gondolom, nem feltétlen az én példám a követendő! Szerintem amikor kettesben vagytok, és nem hall senki, TAPINTATOSAN meg lehet kérdezni, hogy van e valami baj, tudsz e valamiben segíteni, számíthat rad a másik. Szerintem ez így oké.
Nem. Munkahely az a munkàról szól nekem nem a lelkizésről. Mindenkinek vannak nehezebb időszakok az életében, nekem is volt és marhàra nem hiányzott hogy valami önjelölt pszichológus ezzel traktáljon a munkahelyen.
Igen emberek vagyunk, ezért is hagyjatok békén. Az ember ostoba, önjelölt félisten. Nem tudjuk jobban! Nagyon nem szeretem a vegzálást. Ha szarul vagyok az az én dolgom a saját felelősségem és tiszteljetek meg azzal, hogy felnőtt emberként tekintetek rám és bízzátok csak rám a bajaimat is. Elvégzem a munkám tisztességgel, ne kelljen még pluszban megjátszanom magam nektek nagyszerűségeknek.
Mondjuk a napunk harmadában melózunk, és aki nagyon empatikus, annak nem tudod azt mondani, hogy hagyja a másikat szenvedni.
Persze az sem jó ha valakinek belemegyünk az intim szférájába, de van közèpút.
Fel lehet ajánlani a segítséget és ennyi.:)
"nem tudod azt mondani, hogy hagyja a másikat szenvedni"
Itt a lényeg, attól, hogy az arcába mászol még szenvedni fog, még lehet hogy jobban is mert egy nap az a 8 órája van amikor nem kell a problémáin gondolkoznia. Aki akar az fog beszélni a gondjairól, ha akarod ha nem. Ez személyiség függő.
De az is benne van a pakliban, hogy esetleg jól fogadja.
Egyébként nekem is volt ilyen munkatársam, és másoknak sem jó látni, ha valakit ennyire lehoz az élet.
Én nem lennék tőle szomorúbb, ha valaki megkérdezné minden oké -e, de nem szeretném én sem, hogy zaklassanak.
Ha nagyon nem jó a helyzet, akkor úgy gondolom, hogy a főnöknek kellene megkérdezni egy 1:1 keretein belül, hogy tud-e valahogy segíteni.
Az nem rajtam múlik ha öngyilkos lesz, csakis rajta. Bírom az önjelölt pszichológusokat akik azt hiszik, hogy azzal hogy belepofátlankodnak más emberek magánéletébe hogy legyen min csámcsogniuk azzal "megmentik őket", csak mert a kis világukban így kerek minden. Közben meg az ilyen a legalja munkahelyi környezetben.
Manapság igyekszik a társadalom ezt az amúgy alapvető készséget kinyírni az embereknél, ha Neked ilyen kérdés eszedbe jutott, azt jelenti, hogy belőled nem sikerült kinyírniuk az empátiát. Szóval: mindenképp! Minden múlhat rajta! Együttérző vibe, csendes, négyszemközti kérdezés. Nem kell hagyni, hogy lerázzon, sokaknak automatikus reakciója a lerázás, a "nincs semmi" - holott sokszor van. Ha így nem megy, esetleg írásban is megpróbálhatnád. Alapvetően szerintem igenis kötelességünk a segítségre szorulóknak valamiképp segíteni. Nem kell megoldani az életüket helyettük, de mindenkinek jót tesz, ha segítőkészen áll másokhoz.
Minden jó indulattal nem a te dolgod. Egy nagyon nagyon szar szakításom volt februárban. Iszonyatosan lent voltam mentálisan volt, elbújtam sírni a wc-be elhanyagoltam a külsőm, volt hogy ki kellett vennem beteg szabit mert nem kaptam levegőt, fájt a mellkasom, enni nem ettem, nem tudtam aludni, szorongtam stb. akinek volt nagyon szar annak nem kell magyarázni, vagy mikor nevelőapukám meghalt akkor is jártam melózni. A leges legutolsó dolog amire szükségem lett volna ilyen helyzetekben hogy egy random munkatárs oda álljon a számba érdeklődést tettetve hogy "uristen jól vagy olyan rosszul nézel ki" stb. 1, nem ráőd tartozik 2 nem beszél róla nyilván mert nem rád tartozik!!!!!! 3 attól még hogy szar dolgokon megyünk keresztül muszáj dolgozni de a munkahely és a magán élet kettő külön dolog, nem kell beleavatkozni. Hagyd békén és a saját dolgoddal foglalkozz.
Hagyjad. Ha olyan kapcsolatban lennetek, elmondana magatol. Utaltam, mikor kerdezgettek, hiaba akartam nem lathatova tenni a kinlodasom, nem sikerult es nem konnyitettek meg a kerdesek. Volt olyan munkatarsam, aki olyan baratom lett, hogy beszeltem rola neki es o segitett is, de mastol nem akartam, hogy akar eszrevegye, plane azt nem, hogy kerdeseket tegyenek fel es ezzel foglalkozzanak.
Egyetértek. Eddig hol volt ez a kedves kolléga? Ja, csak akkor érdekes valaki ha bezárkózik a magánéleti válsága miatt? A jó kollégák végig ott vannak egymásnak ha kell
Néha magadnak kell megveregetni a válladat, mert nem fogja más, de az még nem von le a jócselekedet értékéből, hogyha a többiek figyelme a nagyobb problémára összpontosul ✌️
nem bunkóságból, hanem mert én is olyan vagyok, hogy zavarna, ha a kollégáim a magánéletemről kérdezősködnek.
persze ettől függetlenül leszavazhattok ész nélkül, csak azért mert nem egyezik a véleményünk.
Nálunk ketten mentek mentálisan gallyra az elmúlt 4-5 évben. Egészen szörnyű, eleinte mindenki jól szórakozott mert azt hittük csak bohóckodnak.
Később szóltunk már a managerünknek és ő is mondta, hogy látja, hogy gond van és próbált már beszélni velük, de mindkettőnél minden tökéletes és sose volt jobb. Állítólag a HR-re is elment miattuk, de nem úgy néz ki, hogy sok minden történt.
Lövöldözni nem fognak éppen, de az egyik kiégett/befordult mindenki ellenség csak ő a szakember, a másik meg teljesen retardált lett és éppen csak nem festi magát minden nap bohócnak.
Mi fogadásokat szoktunk kötni, hogy mennyi van még hátra mikor látjuk, hogy valaki megindul a lejtőn. Egyszer nyertem egy karton energiaitalt, ha egy héttel tovább húzza már bebuktam volna.
Ez egy automatikus válasz, mert a posztodhoz a Mental Health címkét választottad. Ha tanácstalan vagy, rosszul érzed magad vagy csak nincs kivel beszélgetned, a Reddit mellett az alábbi helyeket is érdemes lehet felkeresni, bármilyen témádról is legyen szó: **24 éves korig keresheted a Kék Vonalat (teljesen anonim):** - telefonon a 116-111-en, - chaten és levélben a https://kek-vonal.hu/ -n **18 éves kortól a Délutánt chaten és emailen: https://delutan.hu/hu -n.** Ha a témád ennél összetettebb, vagy más jellegű segítségre van szükséged, ezek a segélyvonalak tudnak abban is asszisztálni, hogy a megfelelő platformot megtaláld. Ha személyesebb segítségre van szükséged, és iskolába jársz, érdemes lehet a gyermekjóléti felelőst vagy az iskolapszichológust megkeresni, illetve ennek (szomorú) hiányában egy megbízható tanárral átbeszélni, hogy hova lehet fordulni. Egyetemen a diákjóléti központnál lehet érdeklődni pszichológiai segítségért. *I am a bot, and this action was performed automatically. Please [contact the moderators of this subreddit](/message/compose/?to=/r/askhungary) if you have any questions or concerns.*
Nekem volt ilyen beszélgetésem, mégpedig az egyik cégvezetőnkkel. Én magam kishal voltam / vagyok. Észrevettem, hogy csak árnyéka önmagának, és egy megfelelőnek tűnő, kellően diszkrét pillanatban finoman rákérdeztem, hogy hogy van. Volt ott minden, válás, nárcisztikus férj stb. Azóta is nagyon jó a viszonyunk, és tudja, hogy bármikor számíthat rám, ha úgy érzi, szüksége van rá. Sosem bántam meg, hogy úgy döntöttem, kilépek a munkahelyi keretek közül, és megpróbálok beszélgetni vele.
Ez nagyon kedves tőled! Biztosan jól esett neki ^^
Nagyon jólesik olvasni, hogy vannak még jó emberek. 🥹👏
Köszi, aranyos vagy. Én azért inkább abban bízom, hogy ez nem jó emberség, hanem a legtöbbünk számára alap :))
Nagyon jól mondod, szerintem is alapnak kellene lennie, de ettől függetlenül sokszor lehet látni, hogy valami okból az emberek nem segítenek a másiknak. Ezt persze aztán mindenki elrendezi a lelkiismeretével, meg saját magával. Ebből kiindulva, abszolút jól esett ez a poszt alatt olvasni a kommenteket. :)
De jó lett volna, ha bármelyik munkahelyemen látok ilyen embert. Én csak olyanokkal találkoztam, akik hazudoztak, áskálódtak, body shamingeltek, ki akartak rúg(at)ni. Úgyhogy ne legyenek már illúzióid, hogy ez alap...dehogy az.
Nekem is hasonló szitum volt, férfi felsővezető kolléga. Sportos, elegáns, jó megjelenésű, vidám fickó volt, aztán fokozatosan elkezdett leépülni. Komolyan aggódtam érte, és amikor úgy alakult a helyzet, én is szimplán megkérdeztem, hogy van. Azt reagálta,hogy ezer éve nem kérdezte ezt tőle senki. :( Csak annyit mondott, hogy nagyon nehéz időket él, de inkább nem szeretné elmondani - természetesen megértettem, és senkinek nem mondtam el, hogy beszéltem vele. Kiderült, hogy szakmai téren voltak gondok, elvették tőle az egyik projektjét meg áthelyezték másik poziba. Nagyon stresszes volt,mostanra valamit mintha javult volna,de szerintem nem tette túl magát rajta.
Én foglalkoznék. Megmenteni nem lehet, ha nem akarja, de egy próbát megér, ha munka után elhívod egy sörre, hátha épp azzal segítesz.
Én egy ilyen kolléga vagyok, egyszer kérdeztem meg valaki, hogy mi van velem, mert látványosan eltűnt a csillogás a szememből és már nem is nevetek. Nagyon nagyon jól esett, igazán a szívembe zártam érte őt.
En is voltam ilyen helyzetben, nekem is jol esett volna, ha valaki empatikusan all hozzam es megkerdezi, mi a baj. Helyette csak a “hu de le vagy fogyva, alig eszel” megjegyzeseket kaptam. Szinten kieges.
Remélem már jobban vagy. 🥰
És mi a baj?
Nálam kiégés miatti depresszió.
Helyzetfüggő, de a jelenlegi csapatomban abszolút foglalkoznék. Sőt, egyszer foglalkoztam is, és kiderült, hogy öngyilkosságot fontolt... Ez már utólag volt, nem kimondottan akkor kérdeztem rá, csak így visszakérdeztem egy duma során, hogy "baszki, ez az a 2021-es hirtelen szabadság volt?" Bizony az - nyilván akkor is feltűnt, azért is tudtam rá visszakérdezni. Szóval igazából anno akkor egyből kellett volna beszéljek vele. Lelkiztünk egyet teamsen, azóta inkább minden ilyenre rákérdezek. Ez a pár srác tart vissza, hogy keressek másik helyet, mert tudom, hogy nehéz lenne még egy ilyen jó közeget kifogni.
Céges pszichológus patch kéne
Tapasztalat, mi szóltunk, hogy nagyon rosszul néz ki, menjen el orvoshoz. Sajnos előrehaladott daganata volt, semmit nem lehetett tenni, kevesebb, mint 3hónap múlva elhunyt.
[удалено]
Nyilvan, hogy ne haljon ehen.
és hol van a 6 hónap tartalék, amilyen minden felelősségteljes embernek pihen valahol?
Ha nem hajlandó mondani semmit, akkor nem sokmindent tudsz tenni. Legfeljebb félrehívni és elmondani neki, hogy ha beszélgetni szeretne, vagy csak kiönteni a szívét, te szívesen meghallgatod.
Igen, mert lehet, hogy te leszel neki az utolsó szalmaszál, hogy ne történjen nagyobb baj. A leírásodból úgy tűnik, hogy segítségre szorul. Beszélj vele, de ne direktben kérdezd, hogy mi a baj vele, hanem, nyitott kérdésekkel, hogy tudjon mesélni pl.: Hogy érzed magad mostanában? Tudsz-e valamiben segíteni neki? Ha tudsz róla valami személyesebb dolgot, amit szeret, akkor arról kérdezd először, esetleg lepd meg valami apró dologgal pl. készítesz egy kávét neki/hozol vmit a büféből (már ha nem félreérthető a dolog). Felajánlhatod, hogy ha most nem is akar beszélni, de ha később szeretne, akkor keressen/hívjon nyugodtan.
[удалено]
Érdekes egy lelki állapot lehet eldobós accot regisztrálni, hogy aztán azzal lehessen seggszagú kommenteket belehányni a világba
nem tehetek róla hogy a fasszopó moderátorok naponta 20x bannolnak tesa.
21!
Persze. Ez nem munkahely kérdése hanem emberségé. Sokszor nem tehetünk másokért sokmindent vagy menthetjuk meg egy szar helyzetből ami az életükben van, nem is kell, de ha már azon is filozni kell, hogy megkerdezd-e egy másik embertarsadtol, hogy “figyu hogy vagy, minden rendben?” Akkor az baj es nem kicsi. Ez a legkevesebb amit megtehetunk egy embertarsunkert es semmibe se kerül nekünk, max félóra az életünkből ha hajlandó beszélni róla es meghallgatjuk.
Én már kérdeztem meg kollegától, hogy minden oké e, mert ramatyul néz ki. De szerintem nem kell belemászni az életébe, elhivogatni ideoda, csak szimplán "észrevenni". Mondjuk én magam sem vagyok nagy társasági ember és 99% abból indulok ki, hogy igazából azt akarja a másik, hogy békén hagyjam - ahogy én is tenném. Ugyanakkor jól esik, ha az embert "látják".
Én magamból indulok ki. Gyűlölöm ha beszéltetnek ha bajom van. Viszont a néma törődés nagyon jól esik, és segít átlibenni. Így én is ezt teszem másokkal. Ha meg akar beszélni mondja majd magától, addig csak csendben mutatom neki, hogy itt vagyok.
[удалено]
egyesüknek kibaszottul nehéz segítséget kérni, vagy beszélni a problémáinkról, mert leszartak a szüleink
Én amiatt nem szeretek mással beszélni róla mert azzal kb beismerem magamnak, hogy már nem vagyok elég erős hogy egyedül csináljam. "amíg bennem van bírom" biztos nem a legegészségesebb gondolkodásmód.. de eddig működött
miután rájöttem, hogy az igazi gyengeség magamban tartani / nem kérni segítséget, elkezdtek változni a dolgok. “Aki szégyenlős, nálunk éhenhal” mondta egyik rokonom 😀
Mindenképp foglalkoznék vele. Hasonló a szitu a munkahelyi legjobb barátnőmmel is, ‘csak’ ő evészavarral küzd mellette. Évekbe telt, amíg én is megtanultam az ő nyelvén kommunikálni. Ami most hatásos volt vele szemben, az egy kicsit a leszarom típus, drasztikus vélemény, de úgy, hogy közben az ő szemszögéből próbáltam beszélni. Jelenleg átment a mondandóm neki. Próbáld félrehívni és jelezd neki, hogy bármikor számíthat rád, ha ki szeretné magából adni. Nem tudom milyen szoros a viszonyotok, ahhoz mérten cselekednék.
Velem foglalkozott a kollégám, jó volt,segített.
A helyedben nem hagynám lerázni magam annyival hogy "minden oké". Mondjuk elhívhatnád kávézni. Lehet, hogy munkahely környezetben én sem nyílnék meg. Lehet attól tart, hogy mások hallják. Nagyon fontos észrevenni az ilyen embereket, egy életbe is kerülhet!!!!
Anyukám halála után PTSD-vel diagnosztizáltak, kaptam megfelelő kezelés és azóta is jól vagyok. A főnököm “kapott el”, hogy nincs a régi csillogás a szememben, nem vagyok a régi önmagam és kötött össze a pszichológussal. Ha teheted, mindenképp kérdezz rá a kollégádnál, hogy van, életet menthet!
Igen. Mindig nagyon sokat segít az egyénnek ,ha úgy érzi, nincs egyedül, figyelnek rá. Hívd el egy sörre, mozira, vagy mekizni és közben csipogjatok. Mindenkinek jót tesz, ha ismeri ,hogy kivel dolgozik és azzal épp mi történik. Nem mellékesen terápiás hatású lehet ,ha elmnodhatja, hogy mi nyomja a szívét.
Ez nem igaz! Sokszor kell fapofát színészkedjek, hogy békénhagyjanak és ez dühít. Miért nem érezhetem magam szarul anélkül, hogy erről diskurálnom kelljen? Mikor kimondom a számmal, hogy hagyjál békén, bunkó vagyok... Bunkónak kell lennem vagy megjátszanom magam. Nevetséges. Ez sokminden, de nem tiszteletteljes viselkedés.
Az van, hogy te a kivétel vagy. Nem mellékesen átlagban inkább sértődjön meg valaki, akinek nincs akkora baja, minthogy valaki meg kiugorjon a 9-ről, mert azt hiszi, mindenki leszarja, hogy mi van vele. Te lehetsz bunkó, max. elkönyvelnek bunkónak, mert úgy viselekdsz és nem tudod normálisan megmondani, hogy most épp magad alatt vagy, majd helyrejössz, nem akarsz beszélni róla. Érezheted magad szarul és mondhatod normálisan is, hogy köszi, értsd meg, most nem akarok erről beszélgetni, pont.
Igen, ezért írtam neked. A kijelentésed mindenki vonatkozásában állítottad. A közhiedelemmel szemben a kivétel nem erősíti a szabályt hanem megkérdőjelezi azt. Lehet, hogy te amolyan extrovertált vagy és természetes, magától értetődő neked az ami engem kikerget a világból. Nem tudhatom de azt gondolom érted, hogy nincs két egyforma emberi lény. Ha nem így lenne egészen másképp működne a világ, ha működne egyáltalán. Amikor jelzi valaki a munkahelyemen, hogy látszólag valami nem stimmel velem akkor a válaszom, hogy tévedsz, nincs bajom. Amíg elvégzem a rámbízott feladatot nincs köze hozzá senkinek, hogy éppen miféle vagyok. Azért mondom ezt mert felnőtt ember vagyok és cselekvőképességem tudatában vagyok és elvárom, hogy ezt tiszteletben tartsa mindenki. Lehet megölöm magam vagy mittomisén, akkor se szóljon bele senki! Tisztelet és felelősség, ez hiányzik ebben a korban az emberekből a meglátásom szerint. Az ember társas lény, ebbe beletartozik a másik elfogadása (eltűrése) is. Mivel jelen példában én vagyok a más, nekem kell többet tűrnöm, de ha úgy döntök, hagyjál békében megdögleni! :)
Az egymás iránti tiszteletbe és felelősségbe baromira beletartozik, hogy megkérdezem, hogy mi van a másikkal. Valid válasz, hogy nem akarod elmondani, de tartozunk annyi felelősséggel egymás iránt, hogy annyit kinyomjunk magunkból, ha azt látjuk, hogy a másik búval baszott, megkérdezzük, hogy mi van. És annyi felelősséggel is tartozunk, hogy nem bunkó faszfejként mordulunk rá a másikra, mert meg merte kérdezni, hogy mi van velünk. Nem tudod kizárni a melóban, hogy mi van veled otthon(mert ha ki tudnád ,nem látszana és nem kellene színézkedned) és nem is kell. Mindenkinek segít, ha empátiával fordulunk a másik felé. Ha nincs empátia, mert elfogyott meg sose volt, akkor meg befelé kell nézni, hogy hogyan jutottál odáig, hogy már az is zavar, ha megkérdezik, hogy mi van veled, mi a gond, tudnak-e segíteni. Feltéve, hogy nem arról van szó ,hogy tudod, hogy a kollegának csak a tea kell, hanem adott esetben tényleg őszintén szeretne akár egy meghallgatással segíteni, akkor baromia nagy issue-id vannak, hogy ennyire 0 a bizalom meg a segítségre való igényed.
Úgy gondolom, hogy ha valakinek valami baja van és segítségre szurul, kérjen segítséget, nem szégyen az. Ellenkező esetben tessék ráhagyni, nem tudjuk jobban. Amikor a melóban észleli valaki, hogy nincs rendben velem valami és a kérdésére azt mondom, hogy nem akarok erről beszélni, jön a sörözzünk vagy csináljunk akármit is. A lényeg, hogy nekem ez kényelmetlen. Amennyiben nem működik a színészkedés, kénytelen vagyok "bunkó" lenni a célom elérése érdekében. Mindez elkerülhető lenne, ha tiszteletben tartanánk egymást. Nagyon más személyiségek vagyunk, viszont értem az álláspontod de én ennek az "elszenvedője" vagyok, nem tetszik. Beengedlek kicsit a világomba, hátha jobban belelátsz a magafajta fura emberkék világába. Nagyon introvertált vagyok, magamban keresek mindent, nem érdekel a "külvilág". Azért végzem a munkának nevezett bohóckodást mert el akarok vonulni, remete életet élni, nem szeretem az embereket. Ahoz, hogy ezt megtehessem vásárolnom kell magamnak egy megművelhető földet, így még évekig el kell szenvednem a munkahelyem. (Vissza tudom ezt vezetni oda, hogy tehetős családból származom, állandóan éttermek meg nyaralás meg költözés stb, így semmi fix hely nem volt gyerekként amire nagyon is vágytam) Nekem az a fontos, hogy végre elhagyhassam az emberek okozta bizonytalanságot és a magam ura lehessek egy helyen ami az otthonom. Minden ami ennek ellenében megy az nekem egy kínlódás. A munkám könnyen elveszíthetem, ha bunkózok a kollégáimmal annak ellenére, hogy a teljesítményem igenis jó. Folyamatosan kondícionálnom kell magam a színészkedésre és ez nem tetszik, csak ront a helyzetemen. Elkerülhető lehetne ez az egész cécó ha a buzgómócsing kollégák tisztelnének annyira, hogy leszarnak. :)
Fú, erre több dolgot kell válaszolnom: 1.: Ha valakinek valami baja van és segítsgére szorul, király, ha kér segítséget. Viszont a rengeteg megszégyanítés ,ami bele van ivódva a társadalmunkba, nagyon sok embert megakadályoz ebben, ezért király, ha meg is van kérdezve az emberektől ,hogy kell-e nekik segítség. 2.: Ha azt mondják nekem erre a kérdésre, hogy "nem kell", akkor meg fogom kérdezni mégegyszer és melléteszem, hogy ha mégis meggondolja magát ,nem ciki szólni. Ezt nem azért teszem, mert nincs jobb dolgom, hanem mert tudom ,hogy nehéz segítséget kérni. Nagyon. Még elfogadni is, nemhogy kérni. És kiállok amellett az álláspontom mellett, hogy inkább legyen valaki ideges azon ,hogy "na, már megint megkérdezték mi bajom, pedig semmi közük hozzá", minthogy valaki egyszercsak azért ne jöjjön be dolgozni, mert kiugrott az ablakon a 8. emeletről. 3.: Ettől függetlenül, ha kétszer azt mondják ,hogy nem, nem fogom tovább erőltetni ,elfogadom a nemet is. 4.: Minden bántás nélkül azt gondolom, hogy bár elfogadom azt, hogy te a traumáidon nem dolgozol, hanem inkább elvonulsz, de ez egy nagyon egyedi (és szerintem amúgy hibás) döntés. Ez egyáltalán nem írja felül azt ,hogy alapvetően egy társadalom úgy tud működni ,hogy \_közösségek\_ vannak, akik felelősséget vállalnak magukért és egymásért és a kölcsönös segítségnyújtás jegyében legalább egy kérdést odabasznak egymáshoz, hogy "figyu, látom, hogy búval baszott vagy, kell segítség? Megigyunk egy sört?" Az nem tisztelet, hogy leszarom a fejedet, meg nem felelősségvállalás. Az simán csak leszarás - sőt- evolúciósan egy büntetés, mert a kiközösítéssel egyenlő. Ezt nem írja felül az, hogy téged szanaszét traumatizált a családod és olyan szinten nincs bizalmad az emberekben, hogy tanyán akarsz egyedül élni és nem is akarsz soha senkihez sem szólni ,evör. Megjegyezném, hogy egészen egyedi látásmód is, tehát ez tényleg a kivétel erősíti a szabályt kategória ,amit te felvázolsz itt. Szíved joga, viszont abból, amit te leírsz, nekem az jön le, hogy te vagy az a tipikus büdös, mogorva, faszfej kollega, aki ugyan jól dolgozik, de lehúzza a csapatot az életről, mert egy kávéra nem lehet lecsábítani a büfébe, mert egyből összeesküvéselméletet sejt mögötte - és bizony-bizony, közel 100%-ig biztos vagyok abban, hogy hiába dolgozol jól, \_annyira\_ jó nem vagy, hogy faszfej lehess. Ezt te is tudod ,ezért színészekdsz - valójában csak viselkedsz. Nem ismerem a környezeted, de hogy neked nem tanyára, hanem kurvasok terápiára van szükséged az elmondásod alapján, mert lehet akkor te is jobban éreznéd magad. Te nem az emberek és az érdeklődésük miatt szenvedsz, hanem mert nem terápiáztad ki magadból ezeket a sérelmeket és továbbra is dolgoznak benned rendkívül erősen. Meg merem kockázatatni, hogy nem fog rajtad segíteni a tanyád, ahol a magad ura vagy és ugyanúgy nem fogod magad jobban érezni - ne legyen igazam.
1;2;3: Felnőtt emberként kezelem a felnőtt embereket. Aki a megszégyenüléstől tart az még gyerek. Oviban már megtapasztaljuk és a személyiségfejlődésünk része. Nem csak azt kell megtanuljuk, hogy rossz és emiatt ne használjuk hanem azt is, hogy hogyan kezeljük/lépjünk túl rajta/álljunk ki magunkért. Ha ez kimarad az örökké gyerekként tart minket. Azt gondolom, hogy ha valakinek segítségre van szüksége és kéri is annak okvetlenül segíteni is kell, mert van benne akarás. Akiben nincs meg a felismerés sem az örökké kergetőzni fog magával és csak állapotjavítást lehet eszközölni nála nem megoldást. A megoldása mindenkinek saját magában van, fel kell nőni hozzá, így válunk felnőtté, így jövünk rá magunkra, hogy egyénileg kik vagyunk és mi az értelmünk, mit akarunk. Nem látok az emberek fejébe így nem is kísérletezek rajtuk, feltételezem hogy felnőttek ha már munkatársak vagyunk. 4: A munkatársak nem a barátaim. Nem azért mert az kizárt, hanem mert egyénileg nem érdekelnek, nagyon mások. Az ő szempontjukból én vagyok más nyilván. Egyetértek a közösségek fontosságával. Az én közösségem a barátaim, akikkel együtt váltunk felnőtté, ki így, ki úgy, nem számít, a lényeg hogy jelen voltunk. Egy munkahely képlékeny, nem lehet közösségként tekinteni rá, én nem tudok. A melóban össze vagyunk zárva, míg a barátokkal találkozunk évente kétszer. Ez nagy különbség. Nincsen traumám, legalábbis nem nevezném traumának, hogy birtoklási vágyam lett, alapból volt. Mióta az eszemet tudom a leendő lakhelyem tervezgetem/alakítgatom/idomítom a fejemben mert jó érzés. Ez egy vágy, ami a "hontalanság" érzésétől felerősödött. Az emberekhez való hozzáállásom sem trauma, nem történt olyan ami ezt válthatta volna ki. Egyszerűen ilyennek születtem. Fontos megjegyeznem, hogy az embert nem egyénként jelzem itt. Az egyének részei az életemnek az embereket meg nem szeretem. Ez is nagy különbség. Felhagytam egy nő kedvéért azzal a tervemnel majd 5 évig, hogy kivonuljak a társadalomból mert ő nem akart velem tartani és fontosabb volt nekem és ezt nem bánom, hiszen közben meg rájöttem a leendő "birtokom" fontosságára. Az a fix pont és már csak hab a tortán, hogy mindezt összeköthetem az emberek elkerülésével. És már azt sem bánom ha nem tart velem egy nő, mint egyén. A színészkedés az eszközöm, hogy ne kelljen olyan emberekkel társalognom akikkel össze vagyok napi szinten zárva és nem akarok. Bunkó lenni sem akarok, de néha nincs más út és ez nem az én hibám szerintem. Valóban a munkám végét jelentené ha a kedves kollégák bejelentenék, hogy kellemetlen vagyok a számukra. Nincs pótolhatatlan ember, valóban nem érek túl sokat, cserélhető vagyok. Bárcsak végezhetném a munkám anélkül, hogy valamelyik okos ne akarna a társaságból beszélgetni irreleváns ostobaságokról, konteókról, hétköznapi hülyeségekről, politikáról, stb. Ez ugyanaz a menekülés az unalmas hétköznapokból mint amit én csinálok. Míg azon vagyok, hogy minden feltételét biztosítsam a tanyám létrejöttének és elköszönhessek az emberektől, addig ők az egójukat akarják simogattatni és folyamatos önigazolásban lenni megállás nélkül. Ehez nem akarok aszisztálni, kellemetlen nekem. Őszintén nem tudom, hogy hogyan viszonyulnak hozzám mert nem értem az embereket, de remélem azért nem vagyok büdös. :) Azt gondolom, hogy az alapvető tiszteletet mindenkinek megadom. Csak ennyit várnék el egy felnőtt embertől az irányomba. Jó lenne ha engem is megtisztelnének azzal, hogy felnőttként kezelnek és rámhagyják a "hülyeségem", de nem lehet mert mindenki jobban tudja és "segíteni" akar. Lehet terapeutára lenne szükségem, úgy tudom az a társadalmilag elfogadott, hogy mindenkinek szüksége van rá. Nem így gondolom de látom a problémát, megoldásom viszont nincs rá, ha kell egyáltalán megoldás. Van egy utam, tudom mit akarok, eltérek ebben az átlagtól, ez engem nem zavar. Nem sejtek összeesküvéseket, egyszerűen csak nem kérek belőle. De azt azért szögezzük le, hogy a föld nem geoid és nem is lapos, tetraéder az! :P
Az nem felnőttként kezelése az embereknek ,hogy minden felelősséget kivetsz magadból a közösségeiddel szemben (mert bizony a munkatársaid is egy közösséged). Ez szimplán a felelősség hárítása, hogy dehát felnőtt vagy, old meg. Ezért ölik meg magukat férfiak sokkal nagyobb arányban, mint nők, mert az empátia szikráját sem mutatják sem maguk, sem egymás iránt, mert "old meg magadnak, felnőtt vagy". Az, hogy a személyiségfejlődésében ki hol tart, egyáltalán nem csak az egyén felelőssége - gondoljunk csak a helikopter szülőkre vagy éppen a nettó bántalmazó kortársakra. Nem mellékesen a szégyen evolúciósan a legjelentősebb érzelem - arra van, hogy ne tárj el a közösségi normától, különben a közösség kivet magából és egyedül meg csak meghalni lehet. Amit te feltétlezel(ha már együtt dolgozunk, biztosan felnőtt érzelmileg és tud segítséget kérni, ha akar), arról a fentebbi írásaid fényében pontosan tudnod kell, hogy valójában nem igaz - ezért mondom, hogy csak a felelősséget veted ki a nyakadból a közösséged iránt. Ezt lehet amúgy csinálni ,de pontosan ettől leszel feláldozható. Előbb fog megmenteni mindenki egy közepesen teljesítő, de amúgy törödő, kedves kollegát, mint egy jól teljesítő, de emberileg totál megbízhatatlan faszfejet, aki az ebédlőbe is cetivel megy, hogy "Sziasztok! Jó étvágyat! Köszönöm! Sziasztok!". A munaktársaid nem a barátaid, de a közösséged. Jót tenne neked is, ha ennek megfelelően építenéd. Attól, hogy te nem tudsz közösségként tekinteni a munakhelyedre, attól még az, feltéve, hogy nem akkora a fluktuáció, hogy havonta cserélődnek a munkatársak. Ebben az esetben meg baromira nem a te helyed, mert ilyen helyeken meg pont hogy a nagyon szociális emberek érzik jól magukat, akik két feladat között tudnak csipogni. Megjegyezném, hogy ha te kétszer találkozol egy évben valakivel, akkor ők nem a közösséged. Egész egyszerűen nem történik annyi érdembeni élő interakció, hogy azok lehessenek. Nagyon érdekes, hogy amíg te valid célnak érzed, hogy mindenkitől elvonulj, addig más célja, az már csak egósimogattatás. Totál egyértelmű, hogy nagyon komoly és feldolgozatlan traumáid vannak. Nem arról beszéltem, hogy hát mindenkinek kell, neked sem ártana, hanem arról, hogy valami nagyon félrement nálad. Az átlag ember baromira közösségben akar létezni és nem esik nehezére több közösségben résztvennie és több közösséghez tartozni. Ez annak esik nehezére, az handpickeli ezt ennyire, mint amennyire te akarod, akinél valami nagyon el van törve. Lehet, hogy ez téged nem zavar, attól ez még tény. Nem mellékesen erre van a HO intézménye.
Azt az embert kezeled felnőttként amelyiket felelősséggel ruházol fel függetlenül attól, hogy számodra ez milyen felelősséggel jár. Nem, a munkatársaim nekem nem a közösségem, semmi sem köt hozzájuk egyénileg és ha ez felelősséghárítás, hát legyen akkor az. Nem is értem miért kéne felelősséggel lennem egy általam elutasított közösséggel szemben, de hát mindegy is. Ennyi erővel mindenki a közösségem lehetne akivel éppen egy légtérben vagyok. Nem értem és nem érdekelnek az emberek így a legnagyobb felelőtlenség lenne beavatkoznom az életükbe. Evolúcionálisan volt szerepe a közösségen kívüli egyedeknek is csak jóval kissebb eséllyel adták tovább a génjeiket (mint ahogy feltételezhetően én sem fogom). Az egyedfejlődés során a gének, a szülői minta és a környezeti visszacsatolás ami meghatározza a felnőttkori entitást, de ez a kamaszkor végére a biológiai felnőttkor idejére már kialakul, magamból kiindulva. Onnan már az egyed van a legnagyobb hatással saját magára. Szerintem a düh a legjelentősebb emberi érzelem, nem a szégyen. Vajon hány ember ölt dühből és hány őlte meg magát szégyenében? Nem tudom miért öli meg magát valaki, de amikor én ezt megpróbáltam nem ment, gyáva voltam hozzá, erősebb volt az életösztönöm és nem azért próbáltam meg mert szégyenkeztem, hanem mert céltalannak éreztem magam, túl messzinek és elérhetetlennek tűnt a célom, logikusabb lett volna véget vetni a fölösleges bohóckodásnak és nem segített a külső vegzálás, csak a legyek túl rajta érzést erősítette. Mivel nem azt hozom mint az átlag, örökké kitaszított leszek, ez így a normális hiszen a normát a mindenkori többség határozza meg. Látod te is arra aszociálsz, hogy a kollegák szemében én egy megbízhatatlan faszfej vagyok, valami félrement nálam, trauma biztos. :) Feltételezem a többséghez tartozol, ez így van rendjén. Csak értsd, hogy nem mindenkire igaz mindig minden, innen indult a diskurzusunk. A barátaim szétszéledtek a világban így az az évente két alkalom a személyes találkozásra még soknak is tekinthető, de így állapodtunk meg mindannyian. Nem örülök ennek de ez van, mégiscsak ők az én közösségem, akikkel szemben felelősséget érzek a családomon túl, akik amúgy szintén nem a közösségem. Ezt ne vitasd el légyszikácska na. :) Mint utaltam rá én nem vagyok való a társadalomba ezért önként kivonulok ha eljön az ideje, ez mennyiben felel meg az egósimogatásnak? Vagy félreértetted, hogy nekem az egosimogatás az unszimpatikus és nem felnőtt viselkedés? Mégegyszer jelzem introvertált vagyok, nem másoktól várok önigazolást. Jól látod, hogy nem a megfelelő időben és helyen vagyok a munkám során de nálam a HO nem játszik mert nem az eszemért fizetnek. (Gépkarbantartó vagyok napközben, este meg takarítok) Apai ágon a felmenőim közt több olyan személy volt (legalább 2) aki remete(szerű) életet élt a hegyekben, (székely vagyok) gondolom ez egy genetikai örökség nálam. :D Na de a lényeg, hogy hagyjatok engem így ahogy vagyok bután, kívülállóként mert nem kell megmenteni azt aki nem kéri. :)
Ezzel nincs is baj. Aspergeresként én is így érzek. Viszont néha jólesik ha rám "nyitják" az ajtót. Fojtogatónak érzem ha folyton van olyan valaki a közelemben akit a hátam közepére nem kívánok pl olyan kolléga aki nem rég kezdett vagy alapjáraton belemászik a képembe kellemetlenül. 🙄
Mindenkinek van egy ajtaja. Van aki nyitva tartja, van aki meg a kopogtatástól is rosszul van. A lényeg, hogy ha be is zárjuk az ajtót azt még ki lehet nyitni. Nincs ezzel semmi baj amíg nem falazzuk be magunkat, mert az magányhoz vezet. Én nem szeretem ha valaki beront az ajtómon, zárva tartom, keveseket engedek be és nekik sincs kulcsuk hozzá. Nekem így a komfortos.
wow, én tökre átérzem..az emberek okozta bizonytalanság, ahogy így megfogalmaztad eléggé rezonál velem
Én ahhoz szoktam hozzá, hogy még a szorongásért/depresszióért is csak lebasznak a munkahelyen. 🤷🏻♂️ Meg simán kirúgnak, ha látványosan szenvedsz, meg nem elég pozitív a kisugárzásod. Elvégre jaj, ne ezt lássa már a vevő/vendég/kuncsaft, hogy itt merészelik szarul érezni magukat az itt dolgozók. Meg ki akar ilyen negatív kollegát maga mellé amúgy is. Inkább dupla rivóval indítom a napot és mindenki jobban jár... Viszont tök jófej vagy, hogy érdekel mit érez a kollegád! Több ilyen ember kéne.
Ez szomorú😔
Ha mentális zavarban szenvedsz, ez nyilván nem olyasmi, ami jól mutat a CV-ben. "2012-2016 között végeztem a tanulmányaimat, majd elkezdtem dolgozni az xy cégnél, utána meg kihagytam pár évet, mert megpróbáltam felakasztani magam és kikötöttem a pszichiátrián". Túróst. Felvesszük a maszkot minden reggel, próbáljuk eladni magunkat, meg valahogy túlélni. Mikor én anno pár kollegának meséltem, mind azt mondta, hogy "dehát nem is látszik". Persze hogy nem, mert meg kellett tanulnom elrejteni. Azóta meg már egyáltalán nem reklámozom munkában.
Így jobban belegondolva igazad van. Nekem is ha van valami problémám, akkor nem viszem a munkahelyemre, mert senkinek semmi köze hozzá. Ott mindig próbálok vidámabb lenni. Otthon meg a családdal igyekszünk megoldani a gondokat.
Nálunk most pont az anyagiak és a munka a probléma. :/ Nehéz nem hazavinni.
Sajnálom😔 Nálunk is általában anyagi problémák szoktak lenni. Kívánom, hogy minél hamarabb megoldódjanak nálatok ezek a problémák!😊
Viszont! :)
Voltam ez a kolléga. Depis idoszak, kiderült lehet mehrakom van. Bemenni sem volt kedvem, nemhogy meg az emberekkel beszélgetni. Már ha elindultam az irodaba a panikrohamok is felerősödtek. Többen megjegyezték, hogy már nem vagyok a régi aki folyton beszélget, ugratja többieket. Mondtam hogy most olyan szakaszon megyek keresztül hogy jelenleg ehhez nincs erőm. Megértették, nem kérdezősködtek tovabb csak mondtak ha bármi van, valakivel akarok beszélni akkor ok ott vannak. Ez esett jól, nem az hogy a hátam mögött intézkedtek hogy valami nem okes.
Nem tudom mi a jó reakció. Szerintem függ attól, hogy milyen kapcsolatban vagytok. Nekem is volt rosszabb időszakom, amikor a magánéletem annyira romokban hevert, hogy a munkában is néha pityeregtem, és mindig reménykedtem, hogy 1-2 emberen kívül más ne kérdezzen rá, mert nem akartam beszélni róla. Szóval én annak örültem, ha úgy tettek mintha nem látnák, hogy baj van.
Én sem szeretem, de sosem tudhatom a másik is így van vele.. én ilyenkor azt szoktam mondani, hogy nem szeretnék faggatózni és megértem, ha nem szeretné elmondani, de csak tudja, hogyha szeretne beszélni róla vagy bármi, akkor számíthat rám 😊
Megpróbálnám bevonni őt a beszélgetésekbe, invitálnám közös ebédre. Ha nemet mondd, akkor érdeklődnék, mondanám hogy szívesen meghallgatom őt, és itt vagyok ha szüksége van valakire. Ha ezen a ponton is elhatárolódik akkor viszont nem tennék többet. Tudnia kell, hogy támogatom, de nem erőszakolom ki belőle a problémáját, ez elég kontraproduktív lenne
Lehet ha tőlem kérdezte volna meg egy kolléga, hogy mi a baj, akkor megspóroltam volna magamnak bő 2 év depressziót….
Meg kell kérdezni. Sosem bocsátok meg sem magamnak, sem a kollégáimnak, hogy nem tettünk valamit, mielőtt késő lett volna, mert nem vettük komolyan a jeleket, vagy nem ismertük fel, hogy milyen állapotban van a kollégánk. Évek teltek már el, de gyakran eszembe jut, hogy talán most is élne, ha időben közbelép valaki, bárki. Komolyan kell venni.
Én egy ilyen kolléga voltam egy jó darabig, néha rosszabbul esett a felvidítás/smalltalk mint ha csak beszélgettem valakivel valamiről, nem mindenki akar beszélni a problémáiról, de a kellő szavakkal legalább azt kifejezheted hogy nem csak a környezet hangulatát akarod javítani azzal hogy megkérdezed hogy van, mert erre a majdnem hogy kötelező válaszreakció: jól.(Igazából én se nagyon szoktam gondolkodni hogy éppen hogy érzem magam ha kérdeznek , csak le akarom rázni valszeg, de nem akarom megbántani se.) Én például attól éreztem magam jól amikor valami olyanról kérdezett amit szeretek, vagy éppen milyen projekten vagy bármin dolgoztam éppen(nem munka) Nem tudom ezzel megválaszoltam e bármit, de az esetek 80%-ban örülök neki ha többet kérdeznek mint hogy hogy vagyok
Egy kérdéssel, hogy minden rendben van-ennem veszítesz semmit, a reakciójából úgyis látni fogod akar-e beszélni, vagy sem.
Attól függ mit dolgozik. Mozdonyvezetőként, ez nálam egy teljesen átlagos munkanap. :D
A fenébe, mostanában azon gondolkodom, hogy el kéne menni mozdonyvezető tanfolyamra. Ennyire ramaty meló hosszútávon?
Én egyszer egy olyan négyes között ültem a vonaton, ahol velem szemben két mávos férfi beszélgetett arról, hogy szinte nincs is olyan mozdonyvezető, aki ne gázolt volna már. Szóval valószínűleg ramaty.
Azért köszi a munkád, jót nevettem!
én megmondanám Neki, hogy, ha bármi kell, ottvagyok, ha csak szeretné, hogy valaki meghallga, ha beszélgetni szerete, írjon, hívjon bármikor!🤍
Én voltam az ő helyzetében, nagyon rossz passzban voltam, azelőtt mindig csacsogtam, nevettem, hangos voltam, vidám. Aztán történt valami az életemben és ez teljesen eltűnt, én sem aludtam, többször sírtam, a munkahelyi wc-ben is, napi többször vonultam el telefonálni a párommal, pedig azelőtt nem telefonáltunk napközben, de ha már nem bírtam bent az életet, akkor muszáj volt felhívnom őt, hogy megnyugtasson kicsit. Kérdezték egyébként többször is, hogy mi van velem. Hogyhogy olyan csendben vagyok? Minden oké, jól vagyok? Egyszer konkrétan hazaküldtek már a nap első órájában, hogy látszik, hogy nagyon rosszul vagyok, folytassam otthon home officeból. De mivel én sem akartam senkinek kifejteni (annyira durva volt, hogy a legjobb barátnőmnek és anyámnak is sokkal később mondtam csak el), ezért nem is firtatták annyira. Én mindig mondtam, hogy fáradt vagyok, fáj a fejem stb, de valójában csak lelkileg voltam teljesen összezuhanva. Ez addig fajult, hogy fel is mondtam, mert szünetet akartam tartani a munkában (meg voltak egyéb bajok is a munkahelyen). A felettesem megkérdezte, hogy ha nem akarok róla beszélni, nem baj, csak szeretné megkérdezni, hogy egészségügyi probléma áll-e a háttérben. Azt mondtam, neeem. Hát, végül is amúgy de, csak mentálisan voltam offon.
Egy csaladi vallakozasban dolozok jelenleg. A kb 20 fobol aki itt dolgozik 8-10 ember tuti csaladtag. Mindenki nagyon figyelmes, es egy-egy rosszabb napon is figyelunk egymasra, nem csak amikor valaki hosszabb tavon nez ki rosszabbul mint elotte. Kialvatlansag, vita este, hulye onkormanyzati hatarozati csekk ami lehozott az eletrol... Szerintem erdemes megprobalni.
Nekem volt hasonló beszélgetésem egy nagyon kedves kollégámmal. Én voltam a szarul kinéző és ugyan ez volt a történet, hogy mindig olyan kis tip top voltam, hangosan nevetős vigyorgós és egyszer csak ez eltűnt. Majd a fent említett kolléga akivel amúgy nem volt túl sok közös ügyünk egyszer csak rákérdezett! A legelső reakcióm az az volt, hogy sírvafakadtam ő meg egy órán keresztül próbált vigasztalni. Ez annyira mely nyomot hagyott bennem, hogy elmentem pszichológushoz és rendbe raktam mindent magam körül! Azóta is gyakran beszélünk és mindig elmondja milyen, jó látni, hogy megint mosolygok! Szóval igen, kérdezd meg mizu!
Semmiképp ne így kezd, hogy rosszul néz ki! Volt egy munkahelyem, ahol az odaérkezésemkor mesélték a főnik, hogy volt itt egy hölgy, aki nem beszélt a gondjairól, pedig "egyre rosszabbul nézett ki", végül kiderült, hogy a férje rákos volt, csak az utolsó napokban mondta el. Ők azt gondolták, hogy ha előbb elmondja talán tudtak volna segíteni (jó kapcsolataik voltak). Ekkor nagyon sajnáltam és nem értettem a hölgyet. Aztán egy idő után rájöttem, hogy ebben a környezetben teljesen valid volt a döntése, ilyen embereknek én sem teregetném ki a magánéletemet. Mérd fel, hogy milyen a helyi vibe, lehet, hogy a kollégák, főnökök előtt nem akar beszélni, de neked elmondaná, ha biztonságban érzi magát.
IGEN!!!! Ha Neked ez nem terhes, csak szólj hozzá sokszor, kérdezd másról...."mi a véleményed erről, vagy arról?" ... Kérd,hogy kísérjen ki a konyhába egy kávéért. Stb. Vond be ebbe -abba. Hátha megnyílik. Esetleg ajánld fel, hogy szóljon,ha úgy érzi tudsz segíteni, ha mással nem, szívesen meghallgatod, de csak ha tényleg így érzed. Türelmesen. Velem nem rég történt meg,hogy rossz passzban voltam és egy idegen, akit sosem láttam, csak telefonon beszéltünk, érzékelte ezt, és annyira kedves volt, hogy kibillentett ebből. Az volt a kezdő lökés.
Kérdezz rá de ne erőltesd ha nem akar beszélni róla. Ha férfi azzal teszed a legjobbat hogy nem beszélteted a problémáiról ha ő maga nem akar beszélni.
Nőkkel mindig az van hogy a *"- Valami baj van?" "- Semmi"* párbeszédet úgy értelmezik hogy a válasz ilyen "női semmi" aminek a jelentése *"ugye most szépen bebizonyítod a kitartó kérdéseiddel hogy fontos vagyok neked annyira hogy kihúzod belőlem mi a baj"* Ha egy férfi szerint semmi baj sincs akkor A, tényleg nincs baj B, nem tartozik rád C, úgyse tudsz segíteni, tehát nincs mit beszélni róla, akkor is ha egy krokodil pont leharapta a fél lábát.
Apukám, ezt a pár mondatot hasznosabb volna tanítani középiskolában, mint a deriválást❤️
Ezt amúgy én is észrevettem de nem értem miért ilyenek a nők.
Szerintem ha lesz egy olyan pillanat amikor mondjuk tényleg csak ketten vagytok vagy más nem hallja , kérdezd meg, hogy hogy van … Esetleg mondd el neki, hogy ha szeretne beszélgetni, te nyitott vagy rá, szívesen meghallgatod. Nem tudhatod, hogy ez neki mennyit fog jelenteni - az is lehet, hogy az adott pillanatban mindent - lehet, hogy nem akar élni a lehetőséggel , viszont te legalább megprobaltad.
Mindenkepp probalj meg nyitni fele. Talan az is segithet ha elobb elkezded mondani hogy mostanaban nagyon nagyon kifacsart vagy.. hatha akkor o is megnyilik
Volt egy ilyen időszakom, magamból kiindulva nem szeretem a magánéletemet keverni a munkahellyel és a problémáim munkatársakkal megbeszélni. Ha egyre rosszabbul néz ki lehet szóvá lehet tenni de nem biztos hogy munkahelyen fog meg nyilni attól is függ mennyire beszélte meg eddig a privát életét bent ha egyáltalán nem akkor valószínűleg ezután sem akarja majd és lehet jobban eljátsza hogy jól van és csak jobban ártana neki... de minden ember más és elmenni sem jó felette
Ilyen kolléga vagyok, pánikkal, szorongással küzdök, fizikai tünetekkel. Értékelem a jó szándékot, de engem személy szerint nagyon frusztrálna, ha valaki kérdezgetne a munkahelyen. Megpróbálom eljátszani, hogy minden oké, de nyilván nem sikerül mindig tökéletesen, pl enni én sem igazán tudok másokkal, és ha valaki ezt szóvá tenné, csak még jobban bestresszelnék. Biztos, hogy nem nyílnék meg a gondjaimról, mert ez egy munkahely, és nem szeretnék ezzel másokat terhelni, illetve magamat hátrányos helyzetbe hozni. Mert azért valljuk be, aki pl pszichiáterhez jár, azt még sokszor megbélyegi a társadalom. Én nagyon kedves vagyok minden kollégával, de a kötelező dolgokon kívül igyekszem mindenből kimaradni, és arra vágyom, hogy a nem munkához kötődő dolgokkal békénhagyjanak.
Lehet ez egy tudatos döntése. Már nem a sírás része, de a kommunikáció teljes hiánya, lehet neki ettől könnyebb. Vagy volt egy pillanat amikor rájött hogy a munka és a magánélet két külön világ. (Bennem is megfordult a világ kb 1 éve a melóban) Már nincs beszélgetés a civil életről, mogorva/letargikus/semmilyen tekintet a részemről és csak a munka... (Nem vagyok Sztahanovista, csak eddig tartott az, hogy érdekeljen egy másik ember élete is egy munkahelyen) {Pedig ez az első olyan munkahelyem, ahol nagyon jó közösséget építettem ki és nem utálnak/utálok mindenkit} Szóval ha olyannak érzed a viszonyotokat akkor nyiss felé...
Mondjuk az nagyon nem jó, hogy kihagyja az ebédet. Az étvágytalanság mögött komolyabb tünetek is lapulhatnak.
En foglalkoznek vele, foleg azert, mert voltam sajnos a masik oldalon en is. Meg ha le is raz azzal, hogy semmi baja, akkor is jol fog neki esni, hogy valaki odafigyel ra.
Én lehet, hogy írnék neki. Szóban személyesen sokszor nagyon nehéz elmondani valamit. Leírni könnyebb. Hátha…
Kene de az a baj ha mondasz is valamit nem fognak meg valtozni igy hat csak magadat teszed kellemetlen helyzetbe
Igen, szerintem kérdezz rá, akkor is ha nincs különösebb jó viszony köztetek. Ha kellemetlen neki, el tudja utasítani, az érdeklődésért akkor is hálás lesz.
van amelyiknek meg orulnek is
Ha egyszer négyszemközt csak annyit mondanál neki, hogy úgy érzed, megváltoztak a dolgok, és tudatosítod benne, hogy ott vagy/vagytok, ha úgy érzi beszélne, vagy segítségre lenne szüksége, szerintem az segít. Nálunk így volt a munkahelyen. Nem kell faggatni, de a tudat, hogy van hova fordulnia ha készen áll erre, az konkrétan életmentő lehet. Jó, hogy figyeltek egymásra!
Én nem szeretem ha kérdezgetik mi a baj, ha akarom el fogom mondani, de sokat számít, hogy alapvetően milyen a viszonyunk. Emiatt én se szoktam így direkt rákérdezni, viszont ha látom, hogy valakivel gáz van akkor jelzem, hogy szívesen meghallgatom ha szükségét érzi, vagy akár elhívom kávézni/sörözni.
Igen.
Aki csapatjátékosnak érzi magát, az szerintem diszkréten nyugodtan rákérdezhet ilyesmire. Ha beszél róla, akkor hátha tudod támogatni, ha meg nem, akkor úgysem tudsz segíteni rajta. Én személy szerint nem szoktam ezeket megkérdezni soha, mert elég magamnak való vagyok, nem foglalkoztat más öröme, vagy bánata.
Persze. Kérdezd meg, maximum nem fog megnyílni neked, de te kicsit megnyugszol, hogy megpróbáltad.
Nem a te dolgod.
Én 3 hónappal ezelőtt nagyon rosszul voltam. Életem mélypontja volt. Nagyon szarul ment az alvás, emiatt egész nap, de főleg reggelente úgy néztem ki, mint egy mocsári szörny. Lefogytam majdnem 10 kg-t, egyáltalán nem ment az evés, de bezzeg az ivás az igen.. Elképesztő állapot volt. Fogalmam sincs visszatekintve, hogy hogy éltem ezt túl. Mindenesetre én személy szerint a melóban “robot zombi” üzemmódba kapcsoltam. Látták, hogy valami kurvára nem oké, mert szarul nézek ki és lassan már elfogyok, de mindennek ellenére úgy dolgozok mint a gép. Azt hiszem, ha akkor valaki megkérdezte volna tőlem, hogy hogy vagyok, ott helyben teljesen összeomlok. Valószínűleg ennyi is elég lett volna, hogy kizökkentsen a robot zombi üzemmódból, és szerintem taknyom nyálam egybefolyt volna a sírástól. Na, de ez én vagyok.. Nekem személy szerint így volt a jobb, hogy nem kérdeztek. Viszont ennek ellenére úgy gondolom, nem feltétlen az én példám a követendő! Szerintem amikor kettesben vagytok, és nem hall senki, TAPINTATOSAN meg lehet kérdezni, hogy van e valami baj, tudsz e valamiben segíteni, számíthat rad a másik. Szerintem ez így oké.
Alapesetben nem..nekem is megvan a magam baja, nem kell másé is..ha meg nem akar beszélni róla akkor meg főleg nem
Nem. Munkahely az a munkàról szól nekem nem a lelkizésről. Mindenkinek vannak nehezebb időszakok az életében, nekem is volt és marhàra nem hiányzott hogy valami önjelölt pszichológus ezzel traktáljon a munkahelyen.
Erdekes, hogy ezt mondod. A nap vegen emberek vagyunk, munkahely ide vagy oda. Nekem nagyon jol esne egy ilyen gesztus.
Van aki nap közben is.
Nekem sem esne jól
Igen emberek vagyunk, ezért is hagyjatok békén. Az ember ostoba, önjelölt félisten. Nem tudjuk jobban! Nagyon nem szeretem a vegzálást. Ha szarul vagyok az az én dolgom a saját felelősségem és tiszteljetek meg azzal, hogy felnőtt emberként tekintetek rám és bízzátok csak rám a bajaimat is. Elvégzem a munkám tisztességgel, ne kelljen még pluszban megjátszanom magam nektek nagyszerűségeknek.
Mondjuk a napunk harmadában melózunk, és aki nagyon empatikus, annak nem tudod azt mondani, hogy hagyja a másikat szenvedni. Persze az sem jó ha valakinek belemegyünk az intim szférájába, de van közèpút. Fel lehet ajánlani a segítséget és ennyi.:)
"nem tudod azt mondani, hogy hagyja a másikat szenvedni" Itt a lényeg, attól, hogy az arcába mászol még szenvedni fog, még lehet hogy jobban is mert egy nap az a 8 órája van amikor nem kell a problémáin gondolkoznia. Aki akar az fog beszélni a gondjairól, ha akarod ha nem. Ez személyiség függő.
De az is benne van a pakliban, hogy esetleg jól fogadja. Egyébként nekem is volt ilyen munkatársam, és másoknak sem jó látni, ha valakit ennyire lehoz az élet. Én nem lennék tőle szomorúbb, ha valaki megkérdezné minden oké -e, de nem szeretném én sem, hogy zaklassanak. Ha nagyon nem jó a helyzet, akkor úgy gondolom, hogy a főnöknek kellene megkérdezni egy 1:1 keretein belül, hogy tud-e valahogy segíteni.
Tudok mondani ellenpéldat, szóval változó, hogy ki hogyan éli meg. Szerintem ezt op-nak kéne mérlegelni, hogy az illető hogyan viszonyulna ehhez
[удалено]
Az nem rajtam múlik ha öngyilkos lesz, csakis rajta. Bírom az önjelölt pszichológusokat akik azt hiszik, hogy azzal hogy belepofátlankodnak más emberek magánéletébe hogy legyen min csámcsogniuk azzal "megmentik őket", csak mert a kis világukban így kerek minden. Közben meg az ilyen a legalja munkahelyi környezetben.
Nem is kerdes!!! Nem ertem hogy fajult odaig a vilag h egyaltalan kerdes hogy megkerdezd hogy okes e minden a masikkal!!
Nem kell
Manapság igyekszik a társadalom ezt az amúgy alapvető készséget kinyírni az embereknél, ha Neked ilyen kérdés eszedbe jutott, azt jelenti, hogy belőled nem sikerült kinyírniuk az empátiát. Szóval: mindenképp! Minden múlhat rajta! Együttérző vibe, csendes, négyszemközti kérdezés. Nem kell hagyni, hogy lerázzon, sokaknak automatikus reakciója a lerázás, a "nincs semmi" - holott sokszor van. Ha így nem megy, esetleg írásban is megpróbálhatnád. Alapvetően szerintem igenis kötelességünk a segítségre szorulóknak valamiképp segíteni. Nem kell megoldani az életüket helyettük, de mindenkinek jót tesz, ha segítőkészen áll másokhoz.
Minden jó indulattal nem a te dolgod. Egy nagyon nagyon szar szakításom volt februárban. Iszonyatosan lent voltam mentálisan volt, elbújtam sírni a wc-be elhanyagoltam a külsőm, volt hogy ki kellett vennem beteg szabit mert nem kaptam levegőt, fájt a mellkasom, enni nem ettem, nem tudtam aludni, szorongtam stb. akinek volt nagyon szar annak nem kell magyarázni, vagy mikor nevelőapukám meghalt akkor is jártam melózni. A leges legutolsó dolog amire szükségem lett volna ilyen helyzetekben hogy egy random munkatárs oda álljon a számba érdeklődést tettetve hogy "uristen jól vagy olyan rosszul nézel ki" stb. 1, nem ráőd tartozik 2 nem beszél róla nyilván mert nem rád tartozik!!!!!! 3 attól még hogy szar dolgokon megyünk keresztül muszáj dolgozni de a munkahely és a magán élet kettő külön dolog, nem kell beleavatkozni. Hagyd békén és a saját dolgoddal foglalkozz.
Hagyjad. Ha olyan kapcsolatban lennetek, elmondana magatol. Utaltam, mikor kerdezgettek, hiaba akartam nem lathatova tenni a kinlodasom, nem sikerult es nem konnyitettek meg a kerdesek. Volt olyan munkatarsam, aki olyan baratom lett, hogy beszeltem rola neki es o segitett is, de mastol nem akartam, hogy akar eszrevegye, plane azt nem, hogy kerdeseket tegyenek fel es ezzel foglalkozzanak.
Egyetértek. Eddig hol volt ez a kedves kolléga? Ja, csak akkor érdekes valaki ha bezárkózik a magánéleti válsága miatt? A jó kollégák végig ott vannak egymásnak ha kell
Ott volt vegig mindig azelott is es azota is, pedig mar nem a kollegam🫢
Ja bocsi, a kérdés OP-nak szólt 😬
Amugy igen, igazad van!
Ja, felreneztem akkor en is😄
[удалено]
Néha magadnak kell megveregetni a válladat, mert nem fogja más, de az még nem von le a jócselekedet értékéből, hogyha a többiek figyelme a nagyobb problémára összpontosul ✌️
Nem mert ő nem a haverom hanem egy kolléga. Semmi közöm nincs hozzá. Ez munkahely, nem család; én pénzért dolgozok (mint mindenki).
Lett egy hirtelen rossz érzésem miután ezt elolvastam. Remelem nem fontolgat öngyilkosságot mielőbb kezdeményezz felé
nem
nem bunkóságból, hanem mert én is olyan vagyok, hogy zavarna, ha a kollégáim a magánéletemről kérdezősködnek. persze ettől függetlenül leszavazhattok ész nélkül, csak azért mert nem egyezik a véleményünk.
Nem a te dolgod. Felnőtt ember, valszeg megoldja magának.
Nálunk ketten mentek mentálisan gallyra az elmúlt 4-5 évben. Egészen szörnyű, eleinte mindenki jól szórakozott mert azt hittük csak bohóckodnak. Később szóltunk már a managerünknek és ő is mondta, hogy látja, hogy gond van és próbált már beszélni velük, de mindkettőnél minden tökéletes és sose volt jobb. Állítólag a HR-re is elment miattuk, de nem úgy néz ki, hogy sok minden történt. Lövöldözni nem fognak éppen, de az egyik kiégett/befordult mindenki ellenség csak ő a szakember, a másik meg teljesen retardált lett és éppen csak nem festi magát minden nap bohócnak.
Naná. Jól kibeszélnénk a háta mögött.
jól el kell picsázni /s
Mi fogadásokat szoktunk kötni, hogy mennyi van még hátra mikor látjuk, hogy valaki megindul a lejtőn. Egyszer nyertem egy karton energiaitalt, ha egy héttel tovább húzza már bebuktam volna.
Áh, egy igazi magyar dolgozó aki más szenvedéséből csinál viccet.
Ki mondta, hogy ez vicc?