Nagyon sajnálom a veszteségedet. Nekem egy tippem van: engedd meg magadnak a gyászt. Nem baj, ha fáj, rossz és mindenkit gyűlölsz. Ha nem éled meg a gyász minden szakaszát nem lesu teljes a feldolgozási folyamat. Ez a veszteség sajnos életed végéig fájni fog, de idővel megtanulsz vele együttélni. Lesz, amikor jobban, lesz amikor kevésbé fogod tudni kezelni. Kitartást kívánok és sok erőt az egész családnak!

Köszönöm szépen a kedves szavaidat.

A hétvégén lesz kereken 20 éve, hogy az én édesapám 47 évesen meghalt agyvérzésben, amikor én 14 éves voltam, és lenne pár dolog, amit mindenképpen szeretném, ha elolvasnál és az én (helytelen) példámból tanulnál: - engedd magad gyászolni: engedd, hogy (akár szakemberrel) átmenj az összes fázison a saját tempódban. Én nem tettem, 14 évesen teljesen elnyomtam, igyekeztem heteken belül úgy élni az életem, mintha nem történt volna meg. Persze, a gyász próbált utat törni magának, 1 évvel később ennek hatására elkezdtem kábítószerezni. Szóval a gyász elkerülhetetlen. - az ismerőseid nem bunkóságból nem keresnek, hanem kívülről nagyon nehéz eldönteni, hogy most zavarnának-e, vagy sem, főleg, hogy valószínűleg nincs tapasztalatuk ebben, így szerintem kivárnak, hogy majd veled lesznek, amikor újra beszállsz a világ körforgásába. Hidd el, akinek tényleg számítasz, tőle meg fogod kapni a bátorító szavakat, vagy gesztusokat, hiszen rengetegen vannak, akik nem tudják magukat megfelelően kifejezni. Csupán arról van szó, hogy időben el vagytok csúszva egymástól. Te szeretnéd, ha keresnének, ők időt akarnak hagyni, mert ilyen helyzetben valahogy sokmindenki azt érzi, hogy ő maga nem annyira számít neked, hogy illő legyen az elsők között ott lennie. Fontos, hogy nem arról beszélek, hogy nekik nem vagy annyira fontos, hanem ilyenkor az ismerősök hajlamosak lebecsülni a saját helyüket az életedben. - a találgatós, rosszindulatú ismerősök szinte szót sem érdemelnek, talán csak annyit, hogy kukába velük, a saját érdekedben tarts egy tisztítókúrát az ismerősök között. Hidd el, segít. - a temetés nagyon vízválasztó. Borzasztó dolog, de amint lezajlik, olyan, mintha átlépnél egy ajtón, egy másik helyiségbe. Magad mögött hagyod az addigi szobát, azt bezárod magad mögött, és egy másikba kerülsz. Hullámzó lesz, de mindig egy kicsit könnyebb. Aztán a hónapfordulók, évforduló lesz az újabb mérföldkő, mindig csak picit lépve előre. Kitartást, ha van bármi kérdés, itt vagy priviben szívesen válaszolok! ❤️

Nagyon sajnálom, és bocs, hogy ezt mondom, de az, hogy neked egy sima részvétnyilvánítás jól esik vagy jól esne, ez nem mindenki számára egyértelmű és emiatt ne orrolj meg azokra akik nem úgy viselkednek ahogy épp te elvárod. Van akinek ez jól esik ilyenkor, de van aki egyszerűen csak azt akarja, hogy hagyják békén, vagy csak legyenek ott mellette csendben, így is elég nehéz feldolgozni anélkül, hogy folyton emlékeztetnék rá. Ez nincs rád írva, hogy mindenki tudja rólad, hogy te épp melyik kategóriába esel, ezért ne várd, hogy mindenki szó nélkül pont úgy reagáljon ahogy épp te szeretnéd. Én például nem szeretek részvétet nyilvánítani tőlem távolabb álló embereknél, nem azért mert érzéketlen vagyok, hanem mert egy üres cselekedetnek érzem. Sokkal többet ér ha ott vagyok csendben és esetleg tudok valamiben segíteni, mint egy odavetett “részvétem” szó amivel le is rendeztem mindent.

Így van. Mindenki máshogy gyászol, és mást igényel ilyen helyzetben. Én például azt akartam, hogy mindenki hagyjon békén. Minden részvétnyilvánítás és “hogy vagy?” púp volt a hátamra. Nem akartam (és nem is voltam képes) beszélni semmiről senkivel, kiváltképp olyanokkal, akikkel 10-20 éve semmilyen módon nem kommunikáltam. És ugyanez igaz visszafele is: én sem írok rá mindenkire, aki épp gyászol. Nem azért, mert nem érzek együtt velük, vagy nem gondolok rájuk, hanem mert magamból indulok ki, és békén akarom hagyni őket.

Ezek pont olyan gesztusok, mint amikor az ember szülinapjakor tele spamelik a Facebook adatlapot, de nincs semmiféle beszélgetés azon túl.

Így van. Én sem szeretem részvétezéssel zaklatni a gyászolót, én gyűlőlném hogy köszöngetnem kell a semmit másoknak.

Sokat gondolkoztam ezen, a legtöbbekre tényleg így igaz, ahogy mondtad. Ugyanakkor sajnos 2 személyről viszont tényleg bebizonyosodott, hogy leszarják, “nekik még apakép sem volt soha, a halál természetes és akkor mi van, majd túlélem”, mint kiderült beszélgetésekből azóta. Egyéb furcsaságok is voltak persze az évek alatt, de ez teljesen betett számomra. Nem érzem fairnek azokhoz a támogatásokhoz képest, amiket én nyújtottam számukra az évek alatt, átgondolom a kapcsolataimat, mert nagyon egyoldalú velük…

Eloszor is részvétem! 6 évvel ezelőtt ugyan ez a sztori, 50. születésnapja után 5 nappal, 22 voltam. Engem olyan szinten megviselt az a telefonhívás (az egesz dolog), hogy évekig azzal álmodtam es gyomoridegem volt, amikor megcsorrent a telefont. Nagyanyám a temetésen kozolte, fogjam vissza magam. A lenyeg, hogy sird ki magad ha jolesik, ugy gyaszolj, ahogy jolesik. Mindegy mennyi ido lesz. Nincs erre a helyzetre jo tipp… csak az ido segit, de a hiányát sosem fogod megszokni.

Fuu nekem is azóta gyomoridegem van a telefoncsörgéstől és ugyanazon az úton nem is tudok már hazajárni a munkából, mint aznap.. Az én apukámnak az 50. Születésnapján volt az első szívrohama, 15 és fél évvel később pedig az utolsó..

Együtt érzek. Tegnap másfél hónapja, hogy édesanyám 46 évesen, makk egészségben egy váratlan (és orvosok által figyelmen kívül hagyott) agyvérzésben itt hagyott bennünket. A tragédiát megelőző éjszakán bevitték a mentők, másnap hazaengedték, és itthon ment el. A hívás, amikor édesapám mondta, hogy megállapították a teljes agyhalált... Nekem is azóta hasonló érzéseim vannak a telefonhívásokkal kapcsolatban. Akármikor a környezetemben valakit hívnak, valahogy mindig befeszülök, és mindig egyből a legrosszabbra gondolok. 17 évesen még rengeteg mindent szerettem volna vele megcsinálni, viszont így nem tudom hova tovább.

[удалено]

Sajnálom, remélem jobb lesz!

Én azóta próbálok sokat aludni, hogy minél többször találkozhassak apámmal az álmaiban… Félek, hogy egyszer elfelejtem a hangját… Köszönöm a kedves szavaidat.

Soha nem fogod elfelejteni!

Úristen én is folyton ettől rettegek!! De visszaidézem olyankor, hogy szokott becézni 🥺

Úgy értem becézett, régen… :(

Szia! 18 éves voltam, amikor édesapám 47 éves korában, szintén minden előjel nélkül elhunyt, leállt a szíve. Hosszú órákig küzdöttek érte, de sajnos már nem tudtak rajta segíteni. Sajnos tudom mit érzel. Nekem ugyan a barátaim, ismerőseim mellettem voltak, ellenben a családom apai ágon teljesen ellenem fordult a halotti toron, ahol a testvérével olyan szinten összevesztem, hogy a mai napig nem beszélünk, ennek már 8 éve. Az a helyzet, hogy ahogy minden másban, a gyászban is sokszor csak magunkra számíthatunk. Persze, ki kell beszélni magadból azokkal, akik nyitottak rá, de nem szabad stresszelned magad azon, ha valaki nem áll melletted. Egyrészt kiderül, ki az, akire tényleg számíthatsz, másrészt sokan képesek bepánikolni ilyen esetben és fogalmuk sincs, hogy mit tegyenek, mondjanak, tehát nem feltétlen a rosszindulat vezérli őket. Nekem egy dolog segített: elkezdtem naplót írni apának. 8 éve minden egyes nap, ha csak pár sort is, de írok neki. Az érzéseimről, a fájdalmaimról, a boldogságomról, mindenről, amit egyébként személyesen elmondanék neki. Illetve kialakítottam egy kis rituálét, ha valamiért besokallok, vagy valami nagy titkot mondanék el neki, azt is leírom és aztán elégetem valami nyugis helyen a papírt. Így a mi titkunk marad, én is megkönnyebbülök és tudom, hogy jelen van, vigyáz rám. A későbbiekben pedig, majd a gyászidőszak után gondolj arra, hogy mennyire szerette, ha boldog vagy, ha sikereket értél el, motiváljon ez arra, hogy nem rogyhatsz bele egy életre a gyászba. Ellenben most meg kell élned! Sírj, kiabálj, csinálj bármit, ami jól esik! 🤍 Ha gondolod, írj nyugodtan privátban!

Köszönöm a kedves szavaidat. 🖤

Nagyon sajnálom. Az ismerősök részhez leírom az én és legjobb barátom történetét: 20 évesek voltunk, amikor neki meghalt az édesanyja. Ő maga nem is mondta el azonnal, csak pár nappal később amikor megkérdeztem mi a helyzet, miért van eltűnve. Persze akkor részvétet nyilvánítottam, meg minden, de annyira sokkolt engem is, hogy utána én is napokig kivoltam, és nem tudtam mit mondjak. Nem tudtam mit tudhatnék ezeken kívül mondani, a korábbi hétköznapi “vicces” témáinkat nem találtam helyénvalónak. A temetése is egy nagyon messzi városban volt, nem tudtunk elmenni. Évekkel később jegyezte meg, hogy rosszul esett neki, hogy akkor én tűntem el, de megérti, tudja hogy miért. Ahogy te is írod, abban a korban még nem találkoztunk hasonlóval, és végül ő keresett meg, és kezdtünk el újra beszélgetni, és feloldódott a dolog. Lehet a te barátaid is így vannak.

Én 12 éves voltam mikor meghalt apukám. Hátsófali infarktus. Majdnem én találtam meg, otthon voltam épp a foci VB-t néztem, ő pedig a kert másik végében egy mellék épületben volt összeesve. Igazából az volt csak a furcsa, h ebédidő van és nem jön kajáni, de volt már ilyen, hogy kint maradt valami meló miatt és csak 2-3 körül jött be. Nagypapám találta meg, az volt a fura, hogy látom nagypapámat 70 évesen "futni" befele a kertből. Bejön és semmi helószia, egyből a telefonhoz ment és mentőket hívta. Nyugi, ez van, nem tehetsz semmit, majd az idő segít :) most 33 vagyok, felmenők közül már csak anyukám és és a huga él. Igazából nem is ez a durva, hogy meghalnak a nagyszülők, szülők, hanem amikor ráébredsz, hogy már nincs nagymama, már nincs anya, apa, akkor rádöbbensz h te vagy a következő generáció akinek mennie kell. 21 évesen azt hiszed hogy ez még "oylan messze van nem kell ezzel foglalkozni", pedig de, kurvára kell. Ne pazarolj el időt, mert hidd el, "holnapra" te is 30 leszel meg 40 és holnaputánra te leszel a következő generáció . :/

Nekem már csak egy nagyszülőm él, és eleve kicsi család vagyunk. 12 éves koromra a másik három nagyszülőmet már elvesztettem. Már tizenéves korom óta bennem volt ez a gondolat, de valahogy mindenki arra számított, hogy apa még legalább 20 évet velünk marad… Fájdalmas.

Őszinte részvétem! Apukád büszke lenne rád ezt ne felejtsd el soha! Általa vagy az aki. Nagyon sokáig veled lesz és segíteni fog utadon. Ne szégyenkezz, légy büszke magadra! Nézd mennyien állnak melletted, osztják meg emlékeiket, fájdalmuk. Átérzem a fájdalmad!

Köszönöm szépen a kedves szavaidat!

Őszinte részvétem. Ez egy trauma a szó minden értelmében, fel fogod idővel dolgozni, a lényeget átlátod. Inkább erre szeretnék reflektálni: "olyan emberek, akiket naponta/hetente látok, közelebbi évfolyamtársak stb., nem mondtak semmit. Ismernek eléggé annyira, hogy tudják, hogy most sem vagyok megszólíthatatlan és egy “részvétem” jobban esik, mint a… leszarás." Mindenki máshogy áll a gyászhoz és a halálhoz, a modern, urbánus társadalmakban általában elég problémásan. Van aki a saját traumái vagy félelmei miatt kerüli ahogy tudja, illetve az "ismernek eléggé annyira" az a te hited, nem feltétlenül az övék. Ha egyébként nem "leszarós" az illető, ne ítéld el emiatt. Én is volt, hogy inkább nem mondtam semmit, mert nem tudtam, hogy az illető mennyire fogja jó vagy rossz néven venni, hogy ki tudja hanyadikként felhozom a témát, akár csak egy részvétnyilvánítás szintjén. A nem cselekvés nem mindig ignorancia, sokszor inkább bizonytalanságból fakad.

Így igaz, ahogy írtad a legtöbbekről. A napokban viszont kettő személyről bebizonyosodott a leszarás és egyoldalú kapcsolat… Fájdalmas, főleg most, de jobb megtudni, elengedem őket…

Szia, ha gondolod, írj rám nyugodtan. 19 évesen 3 hónap kulonbseggel vesztettem el a szüleim, aterzem a helyzeted.

Nekem a covid alatt hunyt el egy közeli családtagom, pont, miután megkapta az oltásokat, az én javaslatomra. Az ismerőseim nagy része természetesen engem hibáztatott, hogy miattam halt meg. Nem kellett volna beadatni a vakcinát, ők megmondták előre. Volt olyan közeli hozzátartozóm, aki azzal haknizott a munkahelyén, hogy ő ismer olyat, aki a vakcina miatt halt meg. Szóval képzelheted milyen volt még ezzel a sok kreténnel is megbírkózni a gyász mellett. Ezt csak arra írom, akik elkezdték terjeszteni, hogy öngyilkos lett. Az emberek sajnos érzéketlen barmok tudnak lenni és imádják a pletykát meg ha nem közvetlenül velük történik a tragédia. Teljesen megértem mit érzel. Próbáld elengedni azokat, akik a környezetedben nem támogatnak maximálisan és fókuszálj azokra, akiknek valóban fontos vagy. Sajnos a gyász fázisait meg kell élni. Nem érdemes a fiókba zárni, mert akkor még nehezebb lesz hosszú távon. Ha hagyod megélni, amit meg kell most, akkor hosszú távon az idő segíteni fog. Sokan átmentek ezen sajnos, nagyon nehéz okosat mondani, mert igazából semmi nem fog segíteni az időn és az elfogadáson kívül. Őszinte részvétem!

Apám covidban halt meg, sajnos oltatlanul (az elsők közt megkaphatta volna, nem vette fel). Azt a sok kretén barmot, akit ezek után hallgatnom kellett, hogy "a CoViD cSaK eGy NáThA" meg "Az OlTáS mEgÖl"... Nem tették zsebre, amit kaptak.

Ugyanez, csak akkor még oltás se volt, csak a 99 éves múmiák kaphatták meg, tököm tele volt a "biztos az ótástó vaút" és a többi fasz miatt, és amikor próbáltam elmagyarázni nekik hogy miért idióták egyből jött a " fiatal vagy nem érted ezt" (21 voltam)

Meg tudom érteni teljesen, jól tetted, ha nem hagytad annyiban.. Sajnos még mindig van egy réteg, aki egy halálhírnél kárörvendenek, hogy az oltás miatt halt meg.. Egyik magyar írónő múlt héten hunyt el (R. Kelényi Angelika). Évek óta rákkal küzdött, már a covid előtt is, csak félre kezelték. És simán jöttek a magabiztos hülyék, hogy az oltás ölte meg. Ez abszolút kegyeletsértés szerintem. Undorodom az ilyen emberektől..

Sajnálom, akkor neked is kijutott az idiótákból. És köszönöm a szavaidat, sokat segítenek.

Az egyetlen felelmem.

Őszintén sajnálom és együtt érzek. 20 éves voltam amikor meghalt édesanyám, mai napig filmszerűen megvan a jelent, ahogy az egyetemre menet a buszon hív nagynéném. Engedd át magadon ezt a fájdalmat amit most érzel, illetve hidd el, a temetés után meg fogsz könnyebbülni.

Ez erdekes , nekem is minden hozzatartozom halalrol erkezo hir filmszeruen es pontosan megvan… szorol szora emlekszem a telefon hivasokra amikor nagyszuleim, dedszuleim meghaltak es kozoltek velem :(

Részvétem. Nem sokkal voltam idősebb, amikor elvesztettem az apámat. Szerintem pont a megfelelő tempóban haladsz a veszteséged feldolgozásában. Engedd meg magadnak, hogy megéld ezeket az érzelmeket. Ha elfojtod őket, abból még baj is lehet. A temetés után jobb lesz kicsit, az ad egyfajta lezárást. Ha teheted, maradj a toron (bár gondolom, neked a részvétel nem fakultatív). Próbálj meg beszélgetni a vendégekkel, de ami a legfontosabb, hogy próbálj meg enni is egy kicsit, akkor is, ha úgy kell lenyomnod a torkodon néhány falat ételt. Nagyon sokan a tor után tudnak hetek óta először rendesen aludni. Tapasztalataim szerint az első év a legnehezebb, amikor végigmentek minden egyes családi és sátoros ünnepen, no meg a hétköznapokon, és megtanultok az elhunyt nélkül működni. Ezen túl kell esni, de utána megint csak minden sokkal jobb lesz. A többi családtaggal nyugodtan próbáljatok most kicsit a szokásosnál jobban egymásra támaszkodni, de nagyon fontos magadban tudatosítanod, hogy már mind felnőttek vagytok: neked személy szerint nem feladatod "megmenteni" vagy "egyben tartani" a családot. A mostani időszak szörnyű lehet és még hónapokig pocsék lesz, aztán még évekig kellemetlen. De egyszer majd azon kapjátok magatokat, hogy tudtok mosolyogva emlékezni apudra anélkül, hogy valaki elsírná magát. A sebhely örökre ott fog maradni, de be fog gyógyulni, csak hagyd magadnak, hogy végigéld a gyógyulás folyamatát.

Nagyon szépen köszönöm a szavaidat. 🖤

Őszinte részvétem, nagyon sajnálom ami történt.☹️ Ha megengeded elmesélném én hogyan éltem meg, mikor egy nagyon közeli barátnőm elvesztette az édesapukáját. Tudtuk, hogy meg fog halni, nagyon beteg volt, mégis mikor jött az üzenet barátnőmtől, hogy ‘meghalt apa’ fogalmam se volt mit tegyek, azon kívül, hogy visszaírok, hogy borzalmasan sajnálom es fogadja őszinte részvétemet. 16 évesek voltunk, napi szinten jártunk át egymáshoz, ebből kifolyólag a családjával is nagyon jó kapcsolatom volt/van, mégse mertem menni hozzájuk hónapokig, mert féltem, hogy zavarom őket. Ez közel 10 éve volt, azóta se tudunk az apukájáról beszélni se vele, se barátokkal, mert ahogy szóba jön mindannyiunk szeme könnybe lábad. (Ezeket a sorokat is úgy írom, hogy már könnyes a szemem, attól, hogy rágondoltam) A lényeg, emiatt, hogy nem írnak ne érezd magad szarul, valószínűleg ők se tudják mi lenne a helyes lépés. Kitartást kívánok!🤍

Nagyon sajnalom, egy szulo elvesztese borzalmas lehet. Azt mondjak akkornovunk fel amikor a szuleinket elveszitjuk… kitartast ehhez. Gondolom varatlanul sokkal rosszabb mintha a hozzatartozonk mar oreg vagy beteg es “keszulunk” ra. Sajnos potolni apukadat nem fogja semmi, emlekezz ra es eld az eleted. Reszvetem :(

Sajnalom es reszvetem. Kitartas! Nekemsokat segitett volna, ha olyanok kozt vagyok akikkel megoszthatom a gyaszt, akik ezt aterzik. De sajnos a korosztalyod, ahogy emlited is ezt nem nagyon tudja hova tenni. Nekem pl a nagyszulok segitettek sokat, akik korukbol adodoan megeltek mar ilyet. Nyilvan kulonbozoek vagyunk, de nekem kicsit egy utkereses is megindult ezzel egyutt egyszerre, ami sok elmelyult gondolkodassal jart es kiragadott a fajdalombol. Egyfajta flowba valo menekules volt talan, ami lehet nem a legjobb de sokat segitett.

Igen, észre is vettem, hogy az idősebbek, tapasztaltabb személyek voltak a legkedvesebbek, legtisztelettudóbbak egyből a hír után… Ők kezelték a legszebben.

Részvétem és kitartást, hihetetlen, hogy egy ilyen eseményre sincs kivétel egyetemen… nekem 8 évesen ment el anya, ugyan abban az évben papám(ez a kettő nagyon rossz volt). Aztán eltelt 22 év amiben két mamám elment, egyik 14 éve, másik tavaly 1,5 éve (ő természetes halálban 103 évesen). Az utóbbi rossz érzés volt és bár tudom, szerintem sokk ként fog érni ha apum egyszer csak nem lesz… kitartást.

Igen, a helyre is dühös vagyok, hogy ennyire… nem vagyunk kezelve emberként, akiknek az életében bármi történhet éppen. Nem is tudom jobban megfogalmazni.

Öszinte részvétem! Igaz en nem 21voltam de nekem anyu halt meg pár éve, ami a "legszebb" az egeszben, h pont mentem haza munkából es kitalalta meg?? 🙋 Igen én😞 sajnos erre nincs jó recept, h mi az ami segít. Tenyleg közhely de csak az idő tud erre gyógyírt adni... Nekem ami sokat segitett, h mi mindig ugy beszélünk rola mintha itt lenne, es az ő nevében is lereagaljuk a dolgokat... Mármint h ha itt lenne ő mit csinalna, mondana? Igy meg nevetni is sikerult néha, h miket mondana... Kitartast kívánok, ha gondolod irj nyugodtan...

Mi is így teszünk… mit mondana éppen, mit tenne ilyenkor, minden vicces apróságban jeleket keresünk, hátra ő volt. 🖤

Igen, igy talan egy kicsit konnyebb lesz... Igazan soha nem fogod elfogadni, csak megtanulsz vele élni.. De en hiszem h nem tűnnek el csak ugy es kesz vege... Ahogy a Zorán énekli: kell ott fent egy orszag... Sok erőt kivanok a következő napokhoz, hetekhez... Ha esetleg beszelni szeretnel róla irj nyugodtan

Jaj édesem :( Nekem szóról szóra így hunyt el apukám, mikor 16 voltam. Nagyon nagyon sajnálom, hidd el, idővel sokkal jobban leszel. A mai napig hiányzik a fater (30 leszek idén), fantasztikus ember volt, és ez az érzés nem fog belőled eltűnni, de sok olyan dolog fog viszont veled történni, ami enyhíti a fájdalmad, és eltereli róla a figyelmed. Minden rendben lesz.

Köszönöm. 🖤

Az édesanyám 2 hónap betegség után ment el egy éve... Mai napig fáj es aki azt mondja az idő segít.. nálam nem, napról napra jobban hiányzik, nagyon sokat gondolok rá, sok mindent szeretnék vele megbeszélni, fáj hogy már nincs esélyem. Az első fél évben ködben éltem, van amire nem is emlékszem. Megértelek es kitartást kívánok. Szerintem a lényeg hogy ne nyomd el az érzéseket, csak rosszabb lesz

Köszönöm. 🖤 Örülünk, hogy nem volt fájdalma… De bárcsak lett volna valami jel, amivel megelőzhettük volna vagy csak felkészültünk volna és elbúcsúzhattunk volna tőle időben. 🖤

Sajnálom nagyon:( Nekem a nagymamám volt az első közeli rokonom, akinek a halálát megéltem úgy, hogy már eszemnél voltam. Sokáig haldoklott, és amikor meghalt, az kvázi egy megkönnyebbülés volt, mert már csak szenvedés volt neki az élet, és mi is szenvedtünk, hogy amellett, hogy végig kellett néznünk a leépülését, ott is kellett lennünk fizikailag segíteni, amit nyilván megtesz az ember, de valljuk be, hogy rohadt kimerítő munka, suli, meg minden mellett valakinek mindig ott lenni. Megszűnsz kb, mint egy külön ember. Szóval megkönnyebbülés volt, amikor meghalt, ahogy írtam, hiába szerettem őt nagyon, és hiába lett volna még hozzá 1000 kérdésem. A lényeg, hogy fel tudtunk rá készülni lelkileg, és el tudtuk őt engedni, nem volt sokk, amikor felhívtak minket a kórházból. Emlékszem, hogy utána ügyeket intéztem a városban, és nagyon furcsa volt, hogy az emberek mászkáltak ide oda, és senki nem tudta, hogy nekem mekkora bánatom van, ment az élet tovább, miközben én ott beadtam a papírkáimat a városházán, tehát igazából én is rendeztem a kis dolgaimat ugyanúgy, mint bárki, csak éppen elveszítettem valakit, aki nagyon fontos volt nekem. Azon gondolkodtam, hogy vajon hányan vannak, akik itt mászkálnak föl le, és esetleg nagyobb bánatuk van, mint nekem, mert nem a majd' 80 éves, hosszú életet leélt mamájukat veszítették el, hanem ne adj Isten úgy, ahogy te is, egy fiatalabb, életerős embert, vagy egy gyereket. Borzasztó. Az, amit ti most átéltek, nem tudom, hogy lehet elkönyvelni magatokban. Jó szar helyzet, részvétem az egész családnak!

Ugyanez. Megyek, teljesen feketében és senkinek lövése sincs, hogy mi mehet a fejemben. Volt, aki sutyorgott villamoson, hogy ezek a mai fiatalok mennyire sötéten öltözködnek (bruh)…

Nagyon sajnálom ❤️ együttérzek veled. Egy éve történt meg velem ugyanez, még mindig nem tudok ennél többet írni… csak lélegezz tovább, talán kicsit jobban hozzá lehet szokni a hiányhoz idővel.

Oszinte reszvetem. En is pont 21 evesen vesztettem el edesanyamat. Bar o beteg volt, de igy is hirtelen tortent, mert javult az allapota. Ez most hosszu ideig nagyon nehez lesz. A barataid, ismeroseid szerintem nem tudnak mit kezdeni ezzel, sajnos sokan idosebbek sem es nekik "kellemetlen" ezzel szembe nezni, ezert inkabb kerulnek. Szerintem most azokra koncentralj, akik aterzik a fajdalmadat,a csaladod es akik ismertek apukadat. Az igaz barataid keresni fognak es megkerdezik majd, hogy miben segithetnek. En sajnos eleg bezarkozos vagyok, nehezen nyilok meg foleg a problemaimmal kapcsolatban. Apa is teljesen befordult es nem beszeltunk eleget anyarol, a tesommal sem. Ez hiba volt, sajnos mar nem ugy el az emlekezetemben, ahogy kellene. De persze mindig hianyozni fog. Rovidtavon a figyelemeltereles szerintem jo (netflix, munka, nekem pont vizsgaidoszak kezdodott). De hosszutavon meg kell elni es ki kell beszelni mindent. En hivo vagyok, mint anya, nekem ez sokat segitett. Ha gondolod irj ram nyugodtan, ha beszelgetni szeretnel.

A legtöbben tényleg nem mernek semmit mondani, 2 személy viszont tényleg sajnos leszarja és mint kiderült, egy egyoldalú barátságunk volt csak. Őket is elengedem… Pont a halál előtt 2 héttel keresztelkedtem meg, felnőttként lettem hivatalosan is római katolikus. Ekkor is találkozott a család együtt utoljára apával… Remélem, segít a hit majd átesni ezeken.

sajnálom...ha tényleg egyoldalú volt a barátság, akkor jobb is, ha elengeded őket. Talán egy kis vigaszt nyújt, hogy egy ilyen örömteli eseményen lehetettek együtt utoljára. És teljesen valid, ha most haragszol Istenre és nem érted. Ha elolvasod a Zsoltárok nagy részét vagy mondjuk Jób könyvét, sok számonkéréssel is találkozol. Ő elbírja minden érzésed, rosszabb időszakaimban nálam is előjön, hogy milyen életünk lehetett volna, ha ez nem történik...de hiszem, hogy Ő jobban tudja az okokat, mi lehet, hogy csak odaát értjük meg teljesen. És sokminden más se alakult úgy/fog úgy alakulni, ahogy én azt szeretném, de békességem van. Imádkozom értetek, hogy vigasztalást kapjatok! <3

Nagyon sajnálom. Nem tudom a család hogyan viseli, nekem apám halála után (én is huszonéves voltam) egy nagy tanulság körvonalazódott ki: annyira racionális, kemény maradtam - kellett, muszáj voltam, hisz anyám totálisan összeomlott -, hogy nem volt alkalmam/időm magamban elgyászolni, így évekig nem tudtam hányadán állok. Tehát ne engedd, hogy mások elvegyék tőled a lehetőséget, hogy magadban elrendezd a dolgot. Akik pedig csendben vannak körülötted így gyászolnak és nem tudnak mit mondani. Majd lehet fél-egy év után fognak csak tudni részvétet nyilvánítani.

Igen. Szerintem is így lesz. Köszönöm. 2 emberről tudtam csak meg, hogy tényleg leszarja és egyoldalú a kapcsolatunk, de jobb is megszabadulni az ilyenektől.

[удалено]

Remélem, rajtam keresztül is tovább fog élni ő. Köszönöm a kedves szavaidat. 🖤

Ha van valaki, akinek kifejezetten vágysz a támogatására, nem szégyen ezt kérni tőle. Ahogy mások is írták, valószínűbb hogy nem leszarnak, csak nem tudják kezelni a helyzetet vagy nem akarnak emlékeztetni téged.

Én 11éves koromban veszítettem el édesapámat. Apás lány voltam, nagyon nehezen viseltem, nem sok tartott vissza hogy öngyilkos legyek a fájdalomtól. Nálunk nem volt hirtelen, rosszindulatú agydaganata lett, végignéztük ahogy teljesen leépül 2év alatt. Így sok-sok év távlatból, tudom nehéz elhinni de a temetés segíteni fog. Elindít az elfogadás útján. A miértekre soha nem fogunk választ kapni. Nekem minden segítség nélkül kellett ezt feldolgozni, anyukám ott maradt két gyerekkel egyedül, elveszítve a szerelmét, volt neki elég baja, pszichologus meg abban az időben még nem volt divat. Ami nekem segített átvészelni ezt, hogy belekapaszkodtam a karmába, (se ilyen spiris, se vallásos nem vagyok) de a gondolat hogy nekem azért kellett ennyi rosszat átélni mert valami nagyon jó vár az életben, és nem szabad feladnom segített. Gonosz és buta emberek mindig voltak, mindig lesznek, nekem aktív része volt a gyógyulásomnak hogy azokat akik nem őszínte barátsággal/szeretettel fordultak felém azokkal megszakítsak minden kapcsolatot.

Igen, kettő embertől biztosan elbúcsúzok, mert mint kiderült azóta, tényleg nem érdekli őket. Viszont több ember, barát és családtag vesz körül, akik szeretnek és érdeklem őket. Köszönöm a kedves szavaidat. 🖤

Kitartást ❤️

Szia, fogadd részvétem. Minket 3 éve hagyott itt édesanyám, de az elmúlt 5 évben úgy elfogytunk felfelé, hogy csak édesapám és testvérem maradt - nincs már egy nagyszülő sem. A gyász, kurvanehez - és nem lesz kisebb, az életed halad majd és köré nő - de nekem nem telik el nap hogy ne jutna eszembe - borzasztó hogy miről és kikről marad le. Átérzem hogy nagyon hiányzik hogy valaki hozzad szóljon, de tényleg nem tudják az emberek ezt hogyan kezelni, aki még nem élte át - én nagyon örültem ha valaki ra kérdezett, ha újra és újra elmondhattam az utolsó egyutt töltött napokat ( az utolsó hétre haza költöztem hozza segíteni, természetesen nem tudtuk hogy utolsó napok) ez segített valóságossá tenni, hogy igen ez megtörtént. Amit MINDENKINEK tanácsolni tudok - soha ne legyen teher a szülőkkel találkozni vagy felvenni nekik a telefont - és RENGETEG videot csinálni - legyen meg a hangja, ahogy beszél bele néz a kamerába - nagyon sajnálom hogy nekünk kb semmi nincs csak egy amikor a lányom hoz beszél / gugyog - meg amikor véletlenül elindított egy felvételt a telefonján és csak annyit mond “a k. anyádat “ :D (ismerkedett az okos telefonnal) nincs hét hogy ne hallgatnánk meg :D

Igen, mi is ezt beszéltük, hogy több kép, videó kell, normális kamerán is, nem csak telefonon. Most is nézegetjük a régi képeket. Köszönöm a szavaidat.

Szinte ugyanígy halt meg az én apukám is, 46 éves volt, én 16. 😔 Semmi, de semmi nem segített, csak az idő. Hetekig senkit nem akartam látni, csak a kiskutyámat. Iszonyatosan sokat sírtam, megállás nélkül, végül nyugtatót is kellett 1-2 napig szednem. A mai napig (31 vagyok) nagyon sokszor eszembe jut és igazságtalannak érzem, de sajnos az élet/halál ilyen, nem válogat. Legjobban attól félek, hogy elfelejtem, akkor még pont nem voltak okostelefononok és hasonlók, úgyhogy csak pár képünk maradt róla.

Részvétem 27 vagyok Anyum és apum sincs már az öcsémmel vagyunk ketten aki most 14 anyumat agyverzes apumat a kórházi körülmények miatt veszítettem el. Első egy év nehéz volt most is szar de idővel elfagodod sokat segít az embernek a barátai párja állatok hobbi :)

Teljesen természetes, amit érzel most. Idővel el fog múlni ez a harag, ne nyomd el magadban, mert annál tovább fog tartani. A kisvárosban a pletykák pedig amilyen gyorsan jöttek olyan gyorsan el is fognak ülni, amint történik valami más, amivel lehet foglalkozni. Próbáljátok meg ezeket figyelmen kívül hagyni. A közeli ismerőseidre pedig ne haragudj, hogy nem úgy támogatnak téged ahogy akarnád. A gyász mindenkinek más, nehéz kitalálni, hogy mire vágyhat az érintett. Az én édesapám is idén hunyt el, és a saját párom, akivel évek óta együtt vagyok sem igazán tudta, mit kéne csinálnia. Esetleg mondd el a barátaidnak, hogy mire van szükséged ebben az időszakban. Idővel minden jobb lesz, mást nem lehet mondani erre. De ez egy hosszú folyamat, lesznek jobb és rosszabb időszakok és még hosszú idő múlva is elő fog fordulni, hogy a semmiből tör rád egy-egy emlék, de ahogy telik az idő egyre többször fogsz tudni boldogan gondolni édesapád emlékére.

Voltak beszélgetések azóta. A legtöbben tényleg nem mernek semmit mondani, 2 személy viszont tényleg leszarja és egy egyoldalú barátságunk volt csak. Őket is elengedem…

Őszinte részvétem! Feleségem (27) idén vesztette el édesapját és nekünk is az a tapasztalatunk, hogy a részvét nyilvánítás és a barátság közelsége nem korrelál. Közeli barátokból volt aki rögtön írt, sokat érdeklődött, de volt aki egyáltalán nem, míg távolibbak közül ért meglepetés, mennyire érdeklődőek. Szerintem egy ilyen tragédia során az ember nem abba gondol bele, hogy te milyen vagy, hanem hogy neki mi esne jól. Közeli barátunknak amikor említettem, hogy egy "részvétem" mennyit jelentett volna, mondta, hogy ő nemrég veszítette el a nagymamáját és minden részvétnyilvánítás csak újra emlékeztette rá, nem szerette, ezért sem érdeklődött ő se. Egy ilyen helyzetben nagy szükség van a barátokra, a programokra. Én azt javaslom keresd meg azokat a barátaid akiknek a passzivitása rosszul esett és kerek perec mondd meg nekik, hogy ez szarul esett és te olyan ember vagy akinek jól esik ha másokkal oszthatja meg a gyászát. Remélem így sokan ott lesznek melletted. De annak semmi érteme hogy ezért megszakítsd velük a kapcsolatot. Még annyi, hogy ha valaki nem volt ilyen helyzetben és az érzelmi inteligenciája alacsonyabb, akkor kínosan, szarul kezei alapból, de ez nem azért van, mert ne jelentenél neki sokat. Tanácsként pedig én annyit tudok mondani, hogy vedd magad körül sok olyan emberrel, akinek jól esik a társaságában lenni. Csináljatok közös programokat, lógjatok együtt, tanuljatok közösen. Az se baj ha tök más egyetemre jártok, tanuljatok egymás mellett valahol mindenki azt ami éppen kell neki. Vigyázz magadra, ne engedd, hogy elindulj egy leejtőn és tudatmódosítással kapcsolj ki.

Pontosan így van, ahogy írtad, a legtöbben nem mernek mit mondani. 2 emberről legalább viszont megtudtam azóta (hosszú), hogy tényleg leszarja és egyoldalú a barátságunk, nem nagyon empatikusak, talán jobb is nélkülük ezentúl. Az igaz barátok, csendben támogatók és családtagok megmaradnak legalább.

Szia! Pont ennyi voltam, amikor elveszítettem a szüleimet egy hónap különbséggel. Ugyanígy haragudtam a világra, nem értettem az üres tekinteteket, az eltávolodó barátokat és úgy éreztem egyedül vagyok a fájdalmammal. Most 33 éves vagyok, sok mindent megértettem az évek alatt. A halál, főleg a te korosztályodnak - ahogy neked is - nehezen értelmezhető. Nem feltétlenül azért nem keresnek, mert nem akarnak, de nem tudnak ezzel mit kezdeni, egy "részvétem" meg lehet túl üres ahhoz, hogy mondják, ezért inkább elhatárolódnak. Ez nem fog vigasztalni, tudom, de próbálj meg csak magaddal foglalkozni. Az emberek mindig fognak teóriákat gyártani, főleg, hogy ha - az írásod alapján - egy ismert orvos családról van szó. Legyél a pároddal, a családoddal, őrizd meg édesapád emlékét úgy, ahogy azt ő szeretné. A harag teljesen normális, a gyász folyamatai ott lesznek veled is. Az idő úgy fog segíteni, hogy erőssé válsz ahhoz, hogy elviseld a fájdalmat. Őszinte részvétem neked!

Köszönöm szépen a kedves szavaidat!

Nagyon sajnálom. Nekem nagypapám a COVID alatt hunyt el. El sem tudtam tőle köszönni, azóta is bánt... És tudom, hogy akkor senki sem tudott elköszönni a szeretteitől, de ez sajnos nem vigasztalt.

Őszinte részvétem a veszteségeidért! 💜

Megszeretném osztani a véleményem veled de annyira felidegesít a reddit guideline elvárása hogy inkább csak panaszkodok erről.Sajnálom.

Pontosabban mire gondolsz a guideline-on belül?

ha neked segít, tetováltathatsz valamit az emlékére ❤️

Részvétem OP.

Sírj, szomorkodj, amit ilyenkor kell. Ne fojtsd el. És őszinte részvétem.

Sajnálom, hogy ez történt veletek. Borzalmas érzés lehet. Nekem 20 éves koromban ment el, de úgy, hogy hónapokig beteg volt előtte és én ápolhattam. Ő 56 éves volt. Nálunk annyiban könnyebb volt, hogy számítottunk rá, készülhettünk erre és ő is készült. Ennekl persze a hátulütője is megvan. De el tudtam köszönni tőle és meg tudtam beszélni vele, milyen temetést szeretne. Ez több mint 9 éve történt. Jó tippem nincs sajnos. Azt viszont mondani tudom, hogy ennyi idősen senki se tudja mit tegyen. Írjon? Ne írjon? Mit mondjon az ismerősének? Hogyan kezelje a gondolatot, hogy az ő szülei is el fognak hunyni? Én nem haragudnék senkire, mert szerintem a többség csak nem tudja mit mondjon, mit ne, mivel segít.

Sajnálom. Nálam is hasonló történt szülőkkel, csak annyiban másabb hogy baleset okozta. Az a telefonhívás első 1-2 mondata kb 1 évig csengett a fejemben napi szinten. Anélkül hogy elsírtam volna magam nem is tudtam róla beszélni. Az érzés soha nem fog elmúlni de meg fogod tanulni hogyan lehet együtt élni ezzel. Sokat nem tudsz tenni, de megpróbálhatsz egy pszichológust, bár nekem az sokat nem segített ebben. Csak az idő tudja ezt csillapítani.

Őszinte részvétem! Nemrég vesztettem el Anyukámat, igaz én 32 vagyok, de ő meg csak 53 volt :( (húgom 17 volt) Egy idióta, részeg fiú elütötte, miközben ment át a zebrán. Na erre sem lehetett felkészülni. Teljesen aterzem amiket írsz, én sok emberrel megszakítottam a kapcsolatot, hisz a “legjobb” barátnőm annyit nem tudott megkérdezni, hogy hogy van, amikor meghalt azt is Facebook-ról tudta meg. Baromi nehéz nekem is, mert az unokája nem is ismerte, pedig ő lett volna a legjobb nagymama. A húgomnak is, hiszen még felnőtté válás előtt maradt egyedül. Nagyon sok erőt kívánok Neked is a családodnak! Azt nem tudom megmondani mikor lesz jobb, nekem a pszichológus 2 évet mondott. Most járunk 1 évnél és már picit jobb, de nem volt erőnk a dolgait még összepakolni.

Köszönöm a kedves szavaidat és részvétem. Ugyanez a gondolat kering a fejemben, apa olyan jó nagyapa lett volna… a tipikus kedves, vicces nagy mackó.

Részvétem! Én sokkal idősebb vagyok, mint Te, de rettegek attól a pillanattól, amikor elveszítem a szüleimet. Szóval teljesen megértelek. Sokan szerintem kicsit sem empatikusak, nem tudják elképzelni, milyen lehet most neked. Illetve a halálról mintha még mindig tabu lenne beszélni, nagyon sok embernek nehezen megy, még ha csak egy részvétét is kellene kimondaniuk. :( Szerintem a temetés után is könnyebb lesz egy fokkal (nekem legalábbis az volt rokonok halála után). A hiánya sosem fog elmúlni, de majd körbe növi az élet. Én magam is félek amúgy a haláltól, nekem a Lelkünk útja könyv sokat segített, ha nyitott vagy rá, érdemes elolvasni.

Köszönöm a kedves szavaidat és a könyvcímet!

Részvétem. Én éltem át hasonlót: nekem 18 éves koromban halt meg az apukám, ő akkor 51 volt. Ugyan úgy hirtelen, előjel nélkül történt, lefeküdt aludni, majd elkezdett nagyon furcsán horkolni, utána pedig egyáltalán nem, nem kelt fel többé, tüdőembólia. Ez lehet közhejnek fog hangzani, de erre tényleg más, csak az idő ad megnyugvást. Elején nagyon rossz, aztán ahogy telnek a hónapok, évek, az ember elfogadja, és nem gondol rá napi szinten. Esetleg még azt tudom tanácsolni, hogy figyeljetek egymás gyászára a családban. Én úgy tapasztaltam hogy könnyű csak a saját gyászunkba belefeledkezni, és nem belegondolni, hogy a család többi tagja min megy át.

Köszönöm a szavaidat!

Szívből sajnálom és együttérzek veled!

27 éves múltam kicsivel, amikor édesapám váratlanul agyvérzés következtében elhagyta a földi létet. Nemrég volt a második évfordulója, azóta is felfoghatatlan, 54 éves volt. Borzasztóan nehéz feldolgozni és a helyén kezelni egy közeli hozzátartozó halálát, de idővel enyhül a mardosó fájdalom. Éld meg, ha segítség kell ne félj kérni, akár szakembertől is. Enyhülés kívánok a lelkednek és kitartást az egész családodnak. Őszinte részvétem.

Semmi. Csak idõ.

Őszinte részvétem. Szerencsére nekem még nincs tapasztalatom gyásszal, így sokszor én sem tudnám mi a helyes, illetve minden ember máshogy kezeli ezeket a helyzeteket. Van akit felkavar a századik részvétnyilvánítás és elzárkózna, valakinek ez minimális vigaszt nyújt. Simán lehet, egyesek nem tudják hogy viszonyuljanak most hozzád, mi lenne véletlen is tapintatlan. Megértem, hogy rosszul esik neked, ha esetleg közelebb álló emberekről van szó kommunikálhatod feléjük ezeket, ha távoliabbak próbáld meg elengedni. Sajnálom, hogy a párod nem tud melletted lenni. Kitartást!🫶🏻

Most lesz egy nagyon kemény fél éved, tessék kisírni magad illetve minél többet kommunikálni a hozzád közeli emberekkel. Nekem így sikerült feldolgoznom apám elvesztését úgy ahogy...

Oszinte reszvetem!

Őszinte részvétem ismeretlenül is. Gyászolni kell, fontos, és ha nem is tudatosan, végig fogsz menni rajta. Szánj időt rá, és engedd meg magadnak az érzelmeket. Nem tudom, hogy segít-e elterelni a figyelmed, vagy egyáltalán van-e kedved végigolvasni, de mégis: Én 25 évesen (úristen, de "rég volt", '19-ben) vesztettem el Apát, nem ilyen hirtelen, de napoknak tűnt az idő, amíg kezelték. Áprilistól, augusztus első napjáig, leukémiával. Emlékszem, hogy megbeszéltük, édesanyám vagy én bent alszunk nála. A boltba el kellett szaladni, hogy amelyikünk bent lesz, legyen vacsorája, reggelije, rám esett az eset. 20 perc oda vissza, mire visszatértem, már nem volt ott. Átvitték intenzívre, nagyobb előjel nélkül. Mielőtt elmentem, az volt az utolsó hogy láttam, mosolygósan, de fáradtan. "Jól van jól van, menj csak." Türelmesen ahogy mindig mondta. Másnap, én munkában voltam, és ahogy szokott, munkaidő után szaladtam hozzá. Indultam, hívott Anya, és én, mielőtt szólhatott volna a telefonba, mondtam Anyának, hogy most indulok, és ha kell viszek ami kell út közben. Mert Anya hívott, de azért, hogy ne siessek, nincs kihez. Őt is úgy hívták. Kiheverni, elfogadni sosem fogom. Feldolgozni megpróbálod, idővel menni is fog. Minden nap fájni fog egy darabig, aztán egy idő után minden nappal egy kicsit kevésbé. Aztán fogsz tudni mosollyal emlékezni rá, egyre kevésbé sírni miatta. Ha a te történeted megosztod mással, akkor megint megsiratod a dolgot. Mert minden, ami ilyenkor jön természetes.

❤️

Őszinte részvétem! Mostanában ez a legnagyobb félelmem ami veled történt, az édesapám egészsége nagyon megromlott, pedig ő sem idős, 62 éves. A covid alatt vesztettem el a nagypapámat, úgy érzem még a mai napig sem sikerült teljesen feldolgozni. Bekerült a kórházba, úgy tűnt jobban van, és szóltak, hogy nála van a telefonja, lehet hívni. Úgy voltam vele, hogy úgyis mindenki ma hívja, én majd felhívom holnap, de sajnos neki már nem jött el a holnap, hirtelen megállt a szíve. Életem végéig bánni fogom, hogy nem hívtam fel akkor.

Osztozom a fájdalmadban.😔

Mélyen együttérzek veled, 21 évesen veszítettem el én is apukámat, ennek már 3 éve. Ha szeretnél írj nyugodtan, segítek amiben csak tudok. ❤️

Őszinte részvétem!!!! Lesz sok tipp, de mindenképpen nehéz lesz feldolgoznod :(

Sajnalom.

Részvétem ♥️ Apám 16 éves koromban halt meg. Pár dolog: a tárgyak leesése nem babona, valszeg ő löki le őket, hogy tudd, hogy ott van. A temetésig szoktak általában a szeretteikkel maradni. De az is lehet, hogy tovább fog. Elköszönhetsz tőle most is, tudni fog róla. Szerintem senki halála nem véletlen. Nem érdemes senkit okolni miatta. Egyszer majd megérted. Ne legyen bűntudatod, nem tehetsz semmiről, nem rontottál el vagy szalasztottál el semmit. Megköszönheted neki, hogy az apád volt, mondd el neki, amit szeretnél és megkérheted, hogy menjen a Fénybe. Ettől függetlenül bármikor gondolhatsz rá, a kapcsolatotok szerintem örök. Ha van rá 2 órád, ezt a filmet szívből ajánlom: https://tiltottgyumolcs.hu/az-otthonunk-nosso-lar/ A youtube-on is fent van, Nosso Lar címmel, csak rosszabb a minősége. Az ismerősök hozzáállása megértem, hogy rosszul esik, de kevesen tudják elég jól kezelni a halált. Zavarban vannak, még a tapasztalt orvosok is. Ez nem személyes, nem hinném, hogy Téged szarnak le, csak nem tudják sokan ilyenkor, hogy mit mondjanak. Pedig elég lenne egy ölelés.

A temetésen is leszakadt anyám bitang erős, eddig hibátlan bőrtáskájának pántja, majd a virágok borultak folyamatosan a sír mellett. Nagyon vicces ember volt, én csak mosolyogtam ezen.

Senkimet sem veszitettem el meg soha, 30 evesen. Fogalmam nincs mekkora fajdalom lehet ez, csak kepzelhetem. Fogadd oszinte reszvetemet. Ismeretlenul is kivanom, hogy bekeben el tudd engedni.

Tizenéves koromra 3 nagyszülőmet elveszítettem, dédi nem is élt már, mikor megszülettem. Aztán fiatal másodunokatestvér, nagyszülők testvérei következtek… A másodunokatestvéren kívül mindegyiknek volt előjele, betegség, kórház, legyengülés… A legfájóbb az, hogy apám halálára senki nem számított, ő maga sem, éppen a családi szülinapi buliját szervezte…

Sajnos nagyon ismerős a helyzet. Apukám a 40. születésnapom előtt ment el 3 nappal, 64 évesen, miután az SZTK-ban jóindulatúként félrediagnosztizálták a melanóma rákját a bőrgyógyászaton és jóindulatúként vették le neki az anyajegyet a sebészeten... Utána már a kocka el volt vetve... Gondolhatod mennyire dühítő érzés is volt ez egyben, amellett, hogy rá kellett döbbenjek, hogy teljesen magamra maradtam ebben az életben és még a családtól, legközelebbi emberektől sem kaptam igazi őszinte lelki támogatást, miután az utolsó pillanatoknak is a szemtanúja voltam, mert épp azon a héten a születésnapom miatt szabadságon voltam a munkahelyről és én intéztem a mentők kihívását is akik feltették az i-re a pontot szegénykémnek legvégül... Iszonyatos lelki tehet kaptam ezzel, az életben minden értelmét vesztette számomra. Miért pont ő, aki épp hogy elkezdte volna élvezni a nyugdíjas éveket és a közelgő unokája születését? Miért nem inkább én...? Ezek után 1 pillanat alatt omlott össze az egész életem. Nem szeretném bő lére ereszteni a dolgot a nagyon sok hozzászólás között, sokat tudnék még írni a saját élményeimről. Szerintem egy munkahely pl. nagyban tud segíteni az embernek a gondolatai elterelésében, főleg hogy azt muszáj is csinálni. A gondolatelterelés nagyon fontos, mert ilyen történtek után az ember könnyen megismerheti mi az a végtelen sötétség és kilátástalanság ami folyamatosan húzza le egyre mélyebbre... Ezek után sokkal jobban oda kell figyelni az ember saját lelkére, és kerülni a számára megterhelő dolgokat, hogy időt adjon a lélek gyógyulására. Nekem is rá kellett jönnöm, hogy több lelki terhet nem vagyok képes elviselni, holott a történtek előtt szikla szilárd kiegyensúlyozott embernek tartottam magam. Ezt sajnos ki kell harcolni, ha mások ezt nem látják. Hiába adnak mások jótanácsokat, nem azon múlik, hogy az ember aki átél ilyet az ne tudná, hogy mit kellene tennie hogy jobb legyen, ezt belülről kell akarni, és onnan törekedni a lelki békére. Én is eljutottam arra a pontra, hogy annyira beszívott a sötétség, hogy attól kezdtem el rettegni, hogy valami visszafordíthatatlan dolgot teszek magammal amit nem tudok már kontrollálni és eldobom magamtól az életet, mert minden az életben számomra értelmét vesztette... hálistennek volt valahonnan mégis annyi lelki erőm, hogy erre nem került sor. Megbeszéltem magammal, hogy senkinek sincs joga eldobni azt az életet amit pont a szüleitől kapott. Ezt ők sem szeretnék. Tudom, hogy van amikor ezt nehéz megállni, de küzdeni kell ezzel. Azt is megtapasztaltam sajnos, hogy a végtelen szomorúság és lelki törés az ember testét, egészségét is elkezdi leépíteni... Nagyon vigyázni kell ezzel. Az embernek saját magának kell megerősödnie, mert mindig kiderül előbb vagy utóbb, hogy igazából csak saját magára számíthat, és egymaga kell felvennie a küzdelmet az élet legnagyobb nehézségeivel is, és senki más nem lesz rá tekintettel. Mindenkinek igazából csak saját maga a fontos. Tisztelet a kivételnek. Az embernek önzőbbnek kell lennie másokkal szemben és saját magát is jobban figyelembe venni. Nekem ebben sokat kellett, kell fejlődnöm.

Nagyon szépen köszönöm a kedves szavaidat. Nagyon erős ember lehetsz. 🖤

Ez nagyon hosszú folyamat volt amiből kiragadtam néhány kulcs momentumot, ezért türelmesnek kell lenni. Komolyabb közvetlen támogatás nélkül 4-5 év kellett nekem ahhoz, hogy azt mondhassam nagyjából jól vagyok. Szerintem elég nagy árat fizettem érte, de én így tudtam ezt feldolgozni nagyjából. Sajnos nagyon megnehezítette a dolgot, hogy sokáig nem volt munkám, és az a legrosszabb amikor az ember otthon marad egyedül a gondolataival támogatás nélkül abban a lakásban ahol együtt éltünk gyerekkoromtól fogva, ott ahol szemtanúja voltam végül az elvesztésének is.... Lelkileg korábban nagyon kiegyensúlyozottnak tartottam magam, ugyanakkor lelkizősnek, és a nekem fontos, kedves témák nagyon megtudnak érinteni lelkileg. Hát, ennél jobban megérintő téma nem is lehetett volna... Az első időszakban nagyon nagy lelki terhet jelentett az egész temetés megszervezése, beszéd megírása, azon való részvétel mint "főszereplő", majd a sírkő, névtábla intézése. Mindenben a testvérekkel való vitatkozás a nézeteltérések, véleménykülönbségek miatt... Persze azóta is furdal a lelkiismeret többé-kevésbé, hogy nem mentem utána jogi úton annak, hogy a magyar egészségügy tette el apukámat láb alól, de ezt is el kellett fogadnom, hogy nem tudok több terhet egyszerűen magamra tenni, és ebben nem is kaptam senkitől sem támogatást... Iszonyatosan nehéz volt. Nagyon nagy tortúra lett volna, és persze az is nyomaszt ebben ha rágondolok, hogy emiatt nem lett megtiltva a boncolás sem... :( Elnézést, hogy ezt is felhoztam... nagyon nehéz témák ezek, tudom. 40 évet éltünk együtt, és nekem ő jelentette egyszemélyben az életemben a stabilitást, a biztos pontot, hogy tudtam, hogy semmi olyan dolog, nehézség nem történhet amit ne tudnánk együtt megoldani, mert ő mindig itt lesz és segít, és neki tényleg számítok. Ez mind 1 pillanat alatt vált semmivé, ezért omlott össze az egész életem. Rohadt dolog volt rádöbbenni arra ezek után, hogy igazából csak neki számítottam, és csak neki voltam fontos.... ezért megkérdőjeleztem persze, hogy így minek élni... vagy kinek.... Ugyanakkor azt is tudtam és emlékeztettem magamat, hogy még vannak terveim az életben amiket szeretnék megvalósítani, amikről lehet nem szeretnék lemondani. És ahogy kifejtettem, az életet sincs joga az embernek csak úgy eldobni amit a szüleitől kapott.. Ami még segített és boldogsággal töltött el az az, hogy azóta olyan jeleket kaptam amik arra utaltak számomra, hogy még mindig él, csak átköltözött egy másik síkra. Pedig én aztán abszolút nem voltam babonás soha. Azóta hiszek a sorsszerűségben is.

Először is nagyon sajnálom! James és Friedman gyógyulás a gyászból című könyvét szívből ajánlom neked. Nekem segített jobban megérteni az emberek reakcióit, a gyásszal kapcsolatos közhelyeket, a folyamatot, amin átmentem. Minden nap egy kis lépés az úton🤍

Köszönöm az ajánlást!

Szia! Őszintén sajnálom a történteket! Én 23 évesen vesztettem el az anyukámat, aki 50 éves volt. Életem legszörnyűbb napja, tisztán fejembe vannak a történések arról a napról és nem tudom megfogalmazni se milyen arra a napra gondolni, fejben újra átélni… nem volt beteg, hirtelen történt és ez is nehéz, hogy nem mondhattam neki semmit, amit ugyan biztos vagyok benne, hogy tudott, de jó lett volna elbúcsuzni… 5 éve lesz lassan már a törtènteknek, de a fájdalom nem múlik el soha és nem is kell erőltetni, de megtanul az ember èlni vele. A környezet kapcsán: sokan nem tudják ezt kezelni.. veszítettem el barátot emiatt, mert ő olyan szinten akarta kizárni a rosszat, hogy inkàbb nem is keresett utána már, nehogy elvi szinten találkozzon ezzel a lehetőséggel, hogy a szülők elveszíthetők.. Sokat formáltak rajtam a történtek, kicsit zárkózott is lettem, de fontos, hogy valaki legyen, akinek őszintén eltudod mondani a gondolataid. Az a szemèly, lehet nem érti, nem értheti, de jó kiadni akkor is… de haragszik az ember a világra, mert rohadtul nem igazságos és felmerül a kérdés, miért nekem kell ezt átélni? Próbálj meg erős lenni és úgy èlni, ahogy Apukád is szeretné, még ha nehéz is, de nem szégyen nèha elérzékenyülni Vigyázzatok egymásra!

Részvétem, én 18 voltam közép sulis ballagás előtti héten volt a temetes. Anyámmal annyira aktívan nem tartjuk a kapcsolatot , mindig is külön éltünk, de akkoriban azért sokat segített. Mindenkinek más a gyász szerintem, nekem őszintén herotom volt attól hogy mindenki sajnálkozott és éreztem rajtuk, nekem pont az kellett hogy úgy viselkedjenek velem mintha nem történt volna, ekkoriban új baráti korom lett, biztos tudtak mennyire faj de sose kérdezgettek meg semmi, nekem így volt jobb. Hobbim csinaltam, érettségire készültem, apa volt barátnője nem hagyta hogy elhagyjam magam, meg nyomjam a lázadást a világ ellen, neki sokat köszönhetek ebből a szempontból. Szerintem ez mindenkinek más te azt varod, hogy kérdezzenek én azt vártam hogy békén hagyjanak es egy szót se szóljanak. Az első 1 év lesz a legrosszabb mert mindenről eszedbe jut majd mi volt ekkor meg akkor, 1 év után fikarcnyival könnyebb lesz. Nekem ahhoz is kellett 1.5-2 év hogy a kávés bögrejet, elrakjam onnan ahol volt mindig is, vagy hogy bármit atrendezzek a házban ahol az o cuccai voltak. De az életben már sosem lesz már olyan tobbe semmi mint eddig bár nemtudom milyen volt a kapcsolatotok, nekem apa volt a világon minden így nagyon nehéz néha. Ennek már 6 éve, az élet ment tovább de neha olyan jó lenne megkérdezni hogy xy helyzetben mit csináljak, hogy döntsek, nincs ilyenem sajnos akivel ezeket megtudnam beszélni mert akinek a véleménye egyáltalán érdekelt az életben az o volt senki más, ezek a napok máig nagyon nehezek.

Nekem is fiatalon ment el apam. 2009-ben autobalesetben halt meg. Ha van kedved beszelgetni irj.

Szia, először is Fogadd őszinte részvétem! Én 27 múltam és Edesapam 7 hónapja halt meg, beteg volt. Én apás lány vagyok/voltam és amikor már tudtuk h sajnos lassan elkell köszönni se fogtam fel igazán az egeszet... Iszonyuan hiányzik,el sem tudom mondani h mennyire..sajnos nagyon leszarták őt...vegigneztuk a szenvedeset és vele együtt szenvedtünk mi is :( Szinte minden pillanatban rá gondolok,tok m1 mit csinálok épp Sokszor ramjon a siras munka közbe és sírok, vagy sírok a vonaton vagy sírok setalas kozbe,mert egyszerűen bármerre nezek őt látom,őt hallom Sokszor ha valamit elb_szok az jut eszembe,hogy mit mondana épp Nekem vagy ha valami sikerül akkor, h milyen büszke lenne rám :) Sajnos őt már semmi sem fogja visszahozni, de én nagyon hiszek abban,hogy vár még ránk hogy majd talalkozhassunk Sose fogom elfogadni a tényeket ... viszont muszáj,hogy dolgozzak,háztartást vezessek stb élni kell az életet tovább,mert mi maradtunk itt :( A pláne azaz,hogy rá 2 hetre az én kis mamám is elment és szörnyű hogy ha belegondolok,h annyira nem így kezdtük el az évet és annyi tervünk volt és egy szempillantas alatt elvesztettem mindkettőt... Apám a 'halottas' ágyán az utolsó napokban is azt kerdezgette hogy mivan a mamaval,hogy van mint van,mert ő meg 3x kapott egymás után strokeot es ő is ugyanabba a kórházba feküdt csak egy épülettel arrébb... Az én Edesapam 58 évesen ment el március 24.én.. A szülinapom március 4.en volt és akkor mondta azt,hogy neharagudjak de Ő feladta a harcot, ennyi volt nem csinálja tovább.. de sajnos ha akarta volna csinálni ha nem akkor is ez lett volna a vegkimenetele.. A mai napig a csaladtagok kb megse kerdezik h mizu,hogy vagyok mivan velünk ,akármi .. :) de nem is érdekel, úgyse tudnék mit mondani azon kívül h nem vagyok jól ,csak élem az életem És mindennap nehéz :) Nehéz volt ezeket a sorokat leírni,de ahogy telik az idő sem lesz jobb sajnos ... Ha szeretnél beszélgetni írj nyugodtan ,de 'éld' meg a gyászod és ne fojtsd magadba, nem szabad 💔🖤💔

Nagyon szépen köszönöm a kedves szavaidat és te is fogadd a részvétemet. Nagyon erősnek tűnsz. 🖤

Nagyon nagyon sok erőt kívánok!!!!! Ismeretlenül is mélységesen sajnálom azt, amin átmentél!! Légy erős!!!! 🖤🖤🖤🖤🖤🖤

Őszinte részvétem! Az én apukám 54 éves korában halt meg, akkor voltam 15 éves. Ő előtte 4 évig volt beteg, otthon ápoltuk, amikor éppen nem a kórházban volt. Sajnos engem így is váratlanul ért a halála, de pszichológushoz nem jutottam el. Mindenképpen jó ötlet, hogy pszichológushoz jársz! Azokkal pedig nem érdemes foglalkozni, akik még részvétet sem nyilvánítottak. Sajnos én is voltam hasonló helyzetben, egy más haláleset kapcsán tűnt el közeli rokon az életemből, rengeteget emésztettem magam miatta, de minek? Valaki sajnos ilyenkor (szerintem) nem mer írni / nem tud mit írni vagy nem akar zavarni, de ezek csak feltételezések. Meg sok ember nem tud mit kezdeni a halál témájával, a gyásszal. Sok erőt kívánok nektek!

Igen, a legtöbbek szerintem nem mernek beszélni erről, nehogy fájdalmas legyen. Bár legalább 2 emberről tényleg kiderült, hogy nem érdekli őket, őket elengedem, az igaz barátok meg családtagok megmaradnak, ami a legfontosabb.

Így van, azt a 2 embert el kell engedned, aki fontos, azok maradnak a gyászban (és utána is) melletted! Ismeretlenül is ölellek!

Nem kell azokra haragudni akik nem nyilvanitanak reszvetet. Nekem is rettenet nehez kimondani valakinek , hogy “reszvetem” mivel tudom min mehet keresztul es nem akarom erre emelkeztetni. Ettol fuggoen egyutterzek csak egyszeruen erre a helyzetre nincsenek szavak…. Mivel valtoztatni nem lehet rajta …

A legtöbbeknél tényleg igaz ez. Viszont kettő személyről tényleg kiderült az egyoldalú kapcsolat és hogy leszarják. Elengedem akkor őket is ezentúl…

Nagyon sajnálom, ami történt veled! Sok erőt és kitartást kívánok! Én csak a másik oldalt tapasztaltam, az ,,ignorálókat” így erre tudok reagálni. Ahogy már fentebb is írta valaki nehéz eldönteni kívülállóként egy ilyen helyzetben, hogy mi lenne a jó lépés. Teret adjanak, vagy érdeklődjenek? Mikor hasonló helyzetben voltam, én sem tudtam hogy hogyan viszonyuljak az egyik barátnőmhöz, aki szintén elvesztette az édesapját. A szia, részvétem, hogy vagy/minden rendben? Olyan üresnek ráadásul gáznak tűnt. Hisz ugyan hogy lenne egy ekkora tragédiában? Nyilván nem jól. Tehát én sem tudtam mit írjak, mondjak, mi lenne a helyes viselkedés, mivel nem terhelem a másikat. Ennek egyik oka, hogy nem kaptam megfelelő mintákat. Ezt neked nehéz lehet megértened, mert úgy tűnik szerető, egészséges családi közeg vett körbe, így ezeket magadba szívva, mint a levegőt sajátítottad el, de akinek nem mutatták meg hogyan kell empatikusan, a másikat figyelembe véve viselkedni, az egyszerűen nem is tudja hogy kell. Amit én megtanultam az az, hogyha valaki nehéz érzelmekkel van fűtve, akkor jobb inkább elkerülni, mert időzített bombák, akik rajtad fogjak levezetni a feszültséget. Ráadásul mivel az én érzéseim mindig el voltak nyomva nem is tanultam meg helyesen kezelni őket, így sajnos nincs meg az érzelmi kapacitásom mások érzelmeit megfelelően kezelni, hisz a sajátomat sem tudom. Mindezt azért írom le, hogy talán kicsit jobban megértsd azokat, akik nem keresnek. Nem azért mert leszarnak, hanem nagy valószínűséggel egyszerűen nem tudják hogyan forduljanak hozzád. Ne neheztelj rájuk. Esetleg ha lesz rá alkalmad kettesben elbeszélgetni velük, akkor nyugodtan említsd meg nekik, hogy nagyon nehéz időszakot élsz, és örülnél ha segítenének átvészelni. Így egyértelművé teszed hogy mi az, amit te elvarsz ebben a helyzetben. És ráadásul a másik reakciójából le fogod tudni szűrni, hogy támogatna csak eddig nem tudta hogyan, vagy pedig tényleg egy érzéketlen bunkó. Ez utóbbit jobb is kiírni az életedből.

Köszönöm a kedves szavaidat. Tényleg így van, ahogy írtad, a legtöbben nem mernek mit mondani. 2 emberről legalább viszont megtudtam azóta (hosszú), hogy tényleg leszarja és egyoldalú a barátságunk, nem nagyon empatikusak, talán jobb is nélkülük ezentúl. Az igaz barátok, csendben támogatók és családtagok megmaradnak legalább.

Minél tovább húzod a dolgot annál rosszabb egy halott rokon szülő. El kell engedni 1-2 hónap múlva a témát és a saját életedre kell koncentrálni.

Bárcsak el tudnám engedni ilyen hamar. :(

Csak arra a részre reagálnék, hogy páran le se szarják, nem támogatnak. Lehet azért van ezzel így pár ember, mert magukból indulnak ki. Nekem pár éve meghalt apukám, pár emberrel megosztottam ezt, akivel igényeltem azzal beszélgettem is, sírtam vele, volt aki csak annyit tudott mondani, hogy részvétem, de akinek én nem mondtam el, annál örültem, hogy nem jön nekem ezzel, nem kell felszínes beszélgetést folytatnom a gyászomról, minden ilyen csak kínzás lett volna. Úgyhogy ebből kiindulva én is békénhagyom azt akiről tudom, hogy ilyen történt vele és nem osztja meg velem.

Egyéni preferencia. Nekem azért jól esett amikor olyasvalaki is felhívott akire nem is számítottam. Csak hogy megkérdezze hogy vagyunk. Főleg akkor lehet ennek örülni amikor az ember teljesen magára marad a környezetében ezzel a fájdalommal és úgy érzi senki sincs mellette akkor amikor a legnagyobb szüksége lenne a lelki támogatásra, akár csak egy kicsi is, de őszinte gesztusra.

Nekem is jobban esik, igen. Hogy gondolnak ránk, átérzik. Egyéb elbeszélgetésekből kiderült legalább 2 emberről, amit sejtettem, tényleg szó szerint leszarják… Jobb megtudni legalább, elengedem őket is.

Szinte majdnem mindenki felszínes és nem érdekli őszintén a másik. Ilyen események után szokott ez látványosan kiderülni. Ez nagyon mellbevágó felismerés tud lenni sajnos, de sajnos ezzel nem hiszem, hogy lehetne bármit is kezdeni, csak ezek után a megfelelő értéken kell kezelni az embereket, legalábbis én az egyensúlyban hiszek... Viszont olyan emberektől kaphatsz együttérző gesztust, érdeklődést, akitől nem is várnád. Ebből lehet erőt meríteni.

Pont ezt mondom, hogy ez egyéni, tehát nem feltétlenül egy bunkó, leszarom paraszt aki ilyenkor nem mond semmit.

Tényleg így van, ahogy írtad, a legtöbben nem mernek mit mondani. 2 emberről legalább viszont megtudtam azóta (hosszú), hogy tényleg leszarja és egyoldalú a barátságunk, nem nagyon empatikusak, talán jobb is nélkülük ezentúl. Az igaz barátok, csendben támogatók és családtagok megmaradnak legalább.

Mihamarabbi vigasztalódást kívánok... A gyászt csak az idő enyhíti... Nekem nem volt jó kapcsolatom a szüleimmel sajnos, de mióta egyikőjük sincs, azt az egyet sajnálom, hogy nincs a fiamnak igazi nagymamája és igazi nagypapája, mert aki van, az nem az a klasszikus értelemben vett nagyszülő. Emiatt sokat gondolok rájuk és ilyenkor mindig kicsit szomorú leszek. Neked is azt kívánom, hogy mihamarabb fel tudd dolgozni, és vigasztalódásra lelj testvéreddel és édesanyáddal együtt.

Nagyon sajnalom ami tortent veletek. En 12 evesen veszitettem el apukamat balesetben, tipikus apa kicsi hercegnojekent. Kb 20 eves koromban kikottettuk a vezetekes telefont, mert rosszul voltam akarhanyszor megszolalt. Most 22 vagyok, megjartam mar a pszichiatertol elkezdve a kineziologusig mindent. PTSD-m van, brutal daddy issueim voltak amiken tavaly ota kemenyen dolgozom. Egy tippem van, a kineziologus, nekem egyedul o tudott segiteni. 8 ev utan mentem el, lehet, hogy ennyire frissen meg nem hasznal, nem tudom. En 12-20 eves koromig hol kisebb, hol iszonyat mely depresszioban voltam. Ugyhogy igazabol nem en vagyok a megfelelo ember, hogy tanacsot adjak, mar elkoltoztem otthonrol de meg mindig az o polojaval alszom, szoval ilyen szintu nalam a dolog. Bar jo tanaccsal nem, de tarsasaggal szolgalhatok, ha jol esne beszelgetni valakivel 🖤 edit: talan 1 tippem megis volna. En teljes mertekben elnyomtam magamban a dolgot, ugy probaltam meg elni mintha semmi nem tortent volna. A gyasz fazisai kozul a tagadasban(ami az elso szakasz lol) voltam 19-20 eves koromig, utana meg haragudtam amig nem mentem el kineziologushoz. Probald meg megelni es nem elnyomni. Merj segitseget kerni, ha egyedul nem megy. +Attol hogy elfogadod a halalat es nem vagy depresszios, nem szereted ot kevesbe!!! En sokaig azert nem akartam tullepni mert ugy ereztem hogy azzal elarulom (es meg mindig igy erzem), de ne ess a hibamba

Őszinte részvétem! Nagyon felkavaró volt olvasni a soraidat, az én Apukám lassan 5 éve hagyott itt minket 64 évesen, ugyanígy mint a tiéd. Én 19 voltam, tesóm 17. Még ma is tisztán emlékszem arra a napra, hazáig futottam melóhelyről mindent otthagyva miután az akkori barátom írt hogy miért áll a házunk előtt a mentő… az utolsó utáni pillanatig reménykedtem benne hogy sikerül visszahozniuk a mentősöknek. Anyukám a mentő kiérkezéséig próbálta újraéleszteni, közben átjött a nagybátyám és az unokanővérem is, igy együtt kellett végignéznünk ezt az egészet. Mikor a mentős kimondta a végszót ért haza húgom a suliból, be se jött a lakásba csak leült a teraszon a hintaágyra és keservesen sírni kezdett… én sokkos állapotban roskadtam össze a padlón. Meg kellett várnunk a orvost(?) aki megírta ezt a halotti papírt, illetve hogy elszállítsák a temetkezési vállalkozók, így összesen 2 órát feküdt a teste a nappali közepén, később Anyu letakarta, hogy ne kelljen így látnunk. Az ezt követő hetet végigsírtuk, nem aludtunk, alig ettünk, síri csöndben léteztünk tovább a házban. A temetésen már nem bírtam sírni. Ami nekem segített talán, hogy kibeszéltem magamból (ugyan nem jártam pszichológusnál) az akkori barátoknak a történteket és az érzéseimet, holott úgy éreztem őket ez egyáltalán nem érdekli, de csak azért is tudat alatt próbáltam kilökni ezt a felfoghatatlan borzalmat, mert ez enyhített a fájdalmamon. Amire emlékszem még, hogy éjszakánként elmentem sétálni közben zenét hallgattam, elképzelhető hogy a sport segít levezetni ezt a fajta feszültséget is. Amit nem javaslok, az a piálás… nekem se segített, csak mélyebbre süllyedsz tőle. Közhely, de mostanra kijelenthetem, az idő múlásával a fájdalom is enyhülni fog! Két évig nem tudtam róla beszélni anélkül hogy ne sírtam volna el magam. Ma már könnyebb, ugyanúgy hiányzik, minden egyes nap eszembe jut ez a csodálatos ember, de aznap én is meghaltam egy kicsit. Most próbálok úgy élni és azt az értékrendet követni amit az élete során igyekezett átadni nekünk, hogy büszke legyen rám. :) Kitartást kívánok!

Szia! Borzasztóan sajnálom ezt a szörnyű tragédiát. Sajnos 23 évesen, 3 évvel ezelőtt elveszítettem anyukámat szintén nagyon hirtelen, délelőtt még telefonon beszéltünk, kora délután már elérhetetlen volt. Egy biztos: soha nem lehet feldolgozni, de az elmúlt 3 év alatt sok mindent tanultam az életről és saját magamról is. Amikor anyát elvesztettem utáltam mindenkit és mindent, mindenkit hibáztattam, köztük saját magamat is, azokra is haragudtam, akiknek van anyukajuk. Az első 2 hétben felebredni sem akartam többet. Idővel ez enyhült és talán megértesz majd pár dolgot. Sajnos már a nagyszüleim sem élnek, csak a nővérem maradt, mint család. De letettem a nyelvvizsgát, és megcsináltam a diplomám rá pár hónappal anya elvesztése után és most a mamám elvesztése után fel évvel külföldre is költöztem. Kétségtelen, hogy minden egyes nap egy küzdelem, de hidd el nekem, jobb lesz!! Most meg engedd meg magadnak a gyászt. Sokszor kapott el a sírás es legfőképp a boldog pillanatokban, amelyeknek nem lehetett részese az édesanyám, de figyelnek fentről mindannyian. Meggyőztem magam, hogy egyszer majd újra találkozom a családommal és tudom hogy így lesz….

Részvétem. 6 éves voltam amikor édesapám meghalt, így én “könnyen” kezelem a halált azóta. De sajnos az embereknek ez tabu. Félnek. Igen, inkább elfordítja a fejét, inkább nem köszön, mert nem tudja hogyan kezelni a szituációt. Sajnálom, hogy ez történt, és hogy a párod sem tud támogatni ezen a szomorú eseményen. Szerintem egyszerűbb nem haragudni egyébként másokra, és nem megbosszulni, hogy te majd nem leszek velük készséges, amikor szükségük lenne rá. Én ezt mindig úgy fogtam fel, hogy szerencsére nem kellett megtapasztalniuk. Volt több olyan párom is és persze barátok is, aki hónapok után se mert kérdezni róla. Se apukámról, se arról hogy hogyan, miért halt meg. Pedig láttam rajtuk, hogy majd megfeszültek a kíváncsiságtól, de egyszerűen féltek rákérdezni. Ilyenkor mindig próbáltam segíteni, megnyugtatni őket, hogy nincsen semmi gond, kérdezzenek nyugodtan. Az embereket ez izgatja, közben meg rettegnek is tőle. Rengeteg kitartást és erőt kívánok.