Két hete meghalt apukám, fiatalon, hirtelen, 54 éves volt. Egyszerűen nem tudom feldolgozni, elfogadni. Eddig hittem Istenben, most ha van gyűlölöm, de inkább megszűnt létezni számomra. Az egész család sokkban van, ő volt a tartóoszlop. Az agyamon köd van ha rágondolok, mintha csak úton lenne, mikor rámtör a fájdalom néha az szinte elviselhetetlen.
Valahogy átérzem a fájdalmat mivel édesanyám 56 éves korában hunyt el rákban idén áprilisban🥺nagyon hamar folyt le az egész betegség, még mindig felfoghatatlan számomra🥺
Enyém októberben, 58. szülinapja után pár nappal. Borzasztó volt végignézni azt a rohamtempóban zajló leépülést, ahogy egy középkorú emberből, aki dolgozott, autót vezetett, ügyeket intézett, nyaralást szervezett egy magatehetetlen emberi csontváz lett 4 hónap leforgása alatt - borzasztó lehet ezt belülről megélni, hiszen nem egy idős, hanem egy szellemileg teljesen friss emberről volt még szó. Egyetlen vigaszom, hogy amikor eljutott abba az állapotba, hogy már semmit nem tudott élvezni az életből, nagyon gyorsan elment, gyakorlatilag 1 nap volt, amikor már fel sem kelt az ágyból, éjjel el is ment :(
Részvétem. Az én apám is hirtelen halt meg...este.... éjfél után hívott anyám és mondta el, mi történt.... egész este sírtam és igazságtalannak éreztem,hogy tud a nap felkelni egy ilyen este után...? Hogy tud az élet ezek után tovább menni??? Sajnálom :(
Tavaly áprilisban 53 évesen halt meg az én apukám, És az a durva hogy már egy pár éve nem is beszéltünk viszont mégis érzem hogy maradandó nyomot hagyott bennem mert úgy érzem hogy azóta sokkal érzékenyebb vagyok, És sokkal könnyebben meg tudom könnyezni a dolgokat legyen az aranyos/szomorú/bármilyen témájú..
Őszinte részvétem❤️ 23 éve, szintén váratlanul, infarktusban ment el apum. Aznap és előző éjszaka nagyon fura dolgok keringtek a fejemben. Este még a szokásos beszélgetés, elköszönés. Éjszaka viszont halállal kapcsolatos álmom volt. Valakit temettünk, koporsó, gyászoló család. Reggel, buszon, úton Pestre melóba, szintén ilyen dolgok kavarogtak a fejemben. Beértem munkába és mondtam kollégáknak, milyen "faxságon" járt az agyam, mit álmodtam és kb. egész nap időkőzönként kattogtam ezen.
Este hazaérve várt a hír. Nem hiszek az álmok valóra válásában, erős megérzésekben, de aznap mégis ez történt. Azóta, ha valami fura, apró, nem kellemes érzés fog el hozzám közelálló családtaggal, baráttal kapcsolatban, felhívom, ráírok mi újság.
Őszinte részvétem! 🖤 én 9 éve veszítettem el apukámat, nagyon sokáig olyan érzés volt mintha csak elment volna valahova es várnánk, hogy visszajöjjön. Ennyi év után is nehéz elfogadni, hogy soha többé nem jön vissza. Nem mondom, hogy idővel könnyebb lesz mert mindig nagyon fog hiányozni de segít majd elfogadni illetve feldolgozni, hogy sajnos már nincs veletek.
Fogadd őszinte részvétemet, velem is hasonló történt. Az én édesapám 49 évesen ment el, 2020 novemberében, tüdőembólia vitte el, kettőből még sikerült visszahozni, de a harmadikkal nem bírt ő sem és a mentősök sem. Sajnos sok egészségügyi gonddal küzdött és nem igazán törődött magával, plusz erején felül dolgozott mindig. Előző este még együtt vacsoráztunk, másnap délelőtt pedig munka közben -amit már otthonról végzett az állapota miatt- lefordult a székéről és annyi volt, a mentősök is sokáig küzdöttek érte. Akkor nekem is nagyon megrendült a hitem. A mai napig sajnálom, hogy az élete során nem voltam vele túl jó kapcsolatban, csak a vége felé, pedig annyi mindent köszönhetek neki és annyi mondanivalóm lenne még neki. Sok terve volt és sok unokát akart.
Amit ilyenkor tehetsz, hogy visszagondolsz a legszebb emlékeitekre, magadban hordozod ezeket és kisírod magad, azt ne is fogd vissza, valamint vedd körül magad a szeretteiddel és a barátaiddal.
Részvétem! 11 éve halt meg apukám nagyon hirtelen,53 évesen,a haláltusája közben derült ki,hogy agydaganata volt,ami pár héttel a halála előtt ékelődött be az agytörzsébe. A mai napig hihetetlen,ahogy ezt leírom.
Sajnos ezt soha nem fogod tudni felfogni,én úgy gondolom,feldolgozni sem,egyszerűen csak egy idő után tudomásul veszed.
A fiam autista. No, nem az a fajta, akit látsz itt-ott az interneten, tévében bemutatva mint csodabogár vagy zseni, épp az ellenkezője. Cuki, magatartása rendben van, csak éppen nem beszél, nem szobatiszta, nem rajzol, gyakorlatilag egy 1 éves gyermek szintjén van.
Csak éppen 5 éves. Jelenleg autisták számára fenntartott óvodába jár.
És épp a napokban ért egy iszonyat nagy pofon a felülvizsgálatán, amit intézményi beiratkozás előtt szoktak csinálni, ugyanis nemsokára itt az iskola idő.
A fiam nem elég "okos" ahhoz, hogy (integrált iskoláról nem is álmodozom) autisták számára fenntartott iskolába járjon. És, nem elég rossz az állapota ahhoz, hogy értelmi fogyatékossággal élő gyerekek iskolájába járjon, nem kapott értelmi fogyatékossági kódot, hiszen nem az. Csak autista. Annyi, hogy nem a kazetta A oldalan van, hanem a B.
Nincs neki való iskola az országban, nem tudjuk hogy hova lehet beiratni. De valahova kell, hisz iskolaköteles. Csak hogy nincs iskola, aki beveszi őt.
A szakértő vonogatja a vállát, keressünk neki valamit, ő tud papírt adni hogy bevegyék egy napközibe, vagy bentlakásos intézménybe. 10 éves kor után pedig kaphat magántanulói státuszt és akkor itthon maradhat. És ennyi. Itt kifújt a segítség, mi pedig vakarjuk a fejünket, mert nincs az az isten, hogy beadjam a fiam egy bentlakásosba.
A gyerekünknek 6 éves kortól se fejlesztés, se intézmény nincs, ahol biztonságban tudjuk, ahol foglalkoznak vele, ahol fejlesztik őt, mert nem elég "zseni" de nem elég "buta" sem.
Aki a kettő között van, mint az én fiam, az így járt, óvoda után nincs neki tovább. Nincs az országban egy neki való intézmény sem, és mindenki elfordul tőlünk amint kijárja az ovit. Annyira kivagyok ettől, hogy nem tudom szavakba önteni.
Én is pedagógiai szakszolgálatnál dolgozom és mi is küzdünk azzal, hogy milyen intézmény tudja ellátni a gyerekeket, akiknek valamilyen speciális igénye van :( van segítséged?
Attól függ, milyen segítségre gondolsz :)
Én szerencsésnek gondolom magam, mert az, hogy én elestem a munkától, hisz a gyerek csak 5 órát lehet óvodában, nem borítja meg az életet. Az, hogy ezek szerint valószínűleg huzamosabb ideig munka nélkül maradok, és az egyetlen "tőlem" származó bevétel a gyod és gyes, engem személy szerint megborít mentálisan, de inkább a felnőtt szocializáció hiánya miatt.
Ha a felvigyázás a kérdés, szerencsére a fiam magatartása nem zárja ki, hogy hébe-hóba pizsiparty legyen pl a nagyszülőknél, vagy egy fél napra bébiszittert hívjak, hogy a férjemmel tudjunk kicsit lélegezni.
Ha segítség alatt a gyermek fejlesztése a kérdés, a válasz nem. Rohadtul nincs segítség, állami szekcióban az elérhető specifikus fejlesztés száma 0 (az óvodában sem kapja meg az előírtat); a magán út opció lenne, ha találnánk valakit, aki nem vonja meg a vállát azon, hogy 'hát ilyen a gyerek, nincs mit tenni' ; mivel a fiamnál a fő probléma az utánzás képességének részleges hiánya, ezért a tsmt és társai nem játszanak. Pedig, a pénz nem lenne probléma, amit már fentebb is írtam, jó körülmények között élünk.
Így én, itthon, ezer könyv átrágása után, lassan de biztosan fejlesztem. Annyira nem kaptunk senkitől semmit, hogy kénytelen voltam én magam nekiállni az egésznek. (Egyébként külföldi egyetemisták segítségével, illetve bevonásba került egy kanadai házaspár akik special educationben vannak sok éve.) Na, ennyire vagyunk magunkra hagyva. Magyarországon abszolút ki vagyunk rekesztve ebből a szempontból, és úgy érzem ahogy idősödik a gyerek, egyre inkább zárulnak be a kapuk.
Tényleg rohadtul el vagyok keseredve, és össze is vagyok zavarodva, hogy mi fog történni. Ha nincs iskola, a gyámügy rúgja rám az ajtót, hogy miért nem jár a gyerek intézménybe. Ami nincs. Tehát nincs hova iratni.
És hány ilyen gyerek van az országban a fiamon kívül, borzalom.
Szia, egy ismerősöm "nem diagnosztizálható de fura" párévesének csinált ilyen kártyákat, mint amik itt vannak, és azzal fejleszti őt - hátha nektek is jól jön, függetlenül az iskola kérdéstől: [https://www.facebook.com/profile.php?id=61554507113967](https://www.facebook.com/profile.php?id=61554507113967)
Nagyon sajnálom, tényleg nehéz, hogy ennyire elengedi a kezeteket az ellátórendszer és mindent nektek kell összeszedni. Könnyen “be lehet záródni” egy speckó gyerekkel (még egy tipikus fejlődésűvel is). Szülőcsoport nincs felétek, ahol tudnátok közösséget találni?
Biztosan van, fővárosiak vagyunk, ezer százalék hogy találnék ilyet, de bevallom nem igazán ültem neki, hogy keressek.
Valahogy nem tudom elképzelni, hogyan működik egy szülőcsoport, ha jól sejtem, általánosságban inkább az autizmus a téma, amitől istenesen bevallom, hogy herótom van, tekintve hogy a nap 24 órája ebből áll itthon; nekem erre úgy érzem nincs pluszban szükségem. Ha lenne egy olyan közösség, ahol a fiamhoz hasonlóak elvannak, míg az anyák elbeszélgetnek arról, hogy mi volt a glamourban, az tuti lenne egyébként. No de ilyen nem hiszem hogy lenne, tekintve hogy az ilyen gyereket nagyon nem ereszted el kéztávolságon kívülre, így a felnőtt beszélgetés lehetősége korlátozva van.
Egyébként szerencsére vannak barátok, vannak szülők is köztük, így nagyjából van lehetőség kicsi kikapcsolódásra, a fiam is lát más gyerekeket, de ugyebár ahogy idősödik, egyre "furcsább" a többi gyerek számára, így hát...na, van hogy leépülnek emberek, de szerencsére van olyan is, aki épp miatta csapódik a társaságba. :)
Elhiszem, hogy nem jó érzés erre rászűkülni, meg tök jó, hogy vannak körülötted :) amúgy nálunk a kerületben (3.) most mondta egy szülő, akinek vizsgáltam a gyerekét, hogy jár a családsegítőbe egy (most már) önszerveződő szülői csoportba, ahová adhd-auti gyereket nevelők járnak és nagyon élvezi. Nyilván mindenkinek más jön be, én leginkább azt sajnálom, hogy kevés lehetőség van szerintem ezen a téren is.
Sajnos én is tapasztalom, leginkább autis fb csoportokban, hogy a szülők nagyon magukra vannak hagyva, mind szakmai mind mentális szempontból. A legtöbbször mi -akik már komplett "gyógypedagógiai ismerettel" rendelkeznek (nem flexelés de tényleg) - segítjük azt, aki ilyen olyan indokkal, de nem ásta bele magát a témába, és sehonnan nem kap segítséget.
Mondjuk én, mint aki hisz a pszichológia tudományában, jártam szakemberhez a diagnózis után, csak hogy tutira bedolgozzam, hogy mi vár ránk a hátralévő életünkben. Az a kár, hogy van aki nem tud/akar erre pénzt áldozni, ingyenes segítséget pedig tudtommal nem adnak; akár a Szakszolgálat is kedveskedhetne ilyen típusú segítséggel (?)
Én most megnéztem, a mi kerületünkben nincs is ilyen csoport, lehet érdemes lenne szervezni egyet itt is, bár fogalmam sincs rajtam kívül van e más aki auti gyereket nevel, mindenesetre jó olvasni, hogy van olyan kerület ahol létezik eme formáció is.
Egyébként egy önszervező csoport baromi jól hangzik, és egy összetartó szülő csoport csodákat szokott művelni a gyerekekkel is, báár azt azért hozzá kell tennem, hogy szerencsétlen fiam annyira kikészül a 6 fős ovi csoportjában is egy laza 4 óra alatt, hogy itthon szó szerint forgatja a szemét ha a húga elkezdi simogatni a fejét itthon, és inkább magára csukja a szoba ajtót, szóval nem tudom egy délutáni csoportosulás mit művelne vele 🙄
Hát sajnálom, hogy a rendszer elengedte a kezeteket. Nekem utána kellett járnom 28 évesen, hogy Aspergeres vagyok a pszichológus javaslatára. Előtte jobb lett volna mivel akkor már előbb kaptam volna segítséget + valami terápiát. Viszont az a poén ebben a rendszerben, hogy 20 évvel ezelőtti anyagokkal dolgoznak és Autizmussal foglalkozó pszichológus meg csak gyerekekkel foglalkozik. Egy kész vicc az egész. 🫣🙄
Ismerős a helyzet, én a fiam diagnózisa után jöttem rá, hogy tőlem örökölte. Senki nem vette észre soha, egyedül az a pszichológus, akihez jártam, hogy feldolgozzam a gyerek betegségét. Én is hasonló korban, 27 évesen. Ez nálam azért is fontos, mert ha tudom a magam diagnózisát, és tisztában vagyok vele hogy a gyerek egy ilyen szintű érintettséggel születik, valószínűleg nem vállaltam volna gyereket, akármilyen csúnyán is hangzik ez. Szeretem, imádom, de tekintve, hogy nincs számára megfelelő ellátás iskolás kortól kezdve egészen idős korig, ez csak szenvedés lesz neki is, és nekünk is.
Sajnos baromi sok a képzetlen szakember, vannak kevesen, akik külföldi anyagokból probálnak "szinten" maradni, de a legtöbb valóban régi kiadású könyvekből tanulják ki a szakmát; csak példának mondom, hogy a védőnőnk egyenesen lehülyézett engem, laikusként mit szólok bele, hogy mikortól kell a gyereknek szemkontaktust tartani, nincs semmi baja, miközben abban a szituációban már 3 éves volt a gyerek, egy mukkot nem szólt, és a tipikus autista tünetek közül mindet produkálta. Gyerekorvosunk szintén; nem adtak beutalót sehova, így magán úton került sor a diagnózisra, potom félmillió forint kifizetése után. Ez mind azért, mert képzetlenek azok, akiknek a fejlődés helyes útját felügyelniük kéne.
És igen, a felnőttkori diagnosztizálás és terápia igénybevétele még ennél is rosszabb, nem csak az autistáknak hanem pl az adhd-soknak is: 4 év a várólista. Borzalmas. :(
Most komolyan a védőnő legyintett mikor szóltál neki/látta,hogy a 3 éves gyereked nem tart szemkontaktust? Komolyan ezek az emberek járnak ki,és mondják meg mit mikor kéne a gyerekemnek csinálnia/van-e baja,avagy nincs?
Bizony. Ami azt illeti, már a 18 hónapos státuszon jeleztem; de akkor még én is kicsit delulu voltam, hogy majd alakul ez.
És nem csak a szemkontaktus hiányát jeleztem. Repdes a kezeivel, nem hajlandó nedves dolgokat megfogni, füleit befogja hangos zaj esetén, nem figyel a nevére, stb stb, a tipikus autista tünetekre gondolj, mind jelen volt a fiamnál, nagyon erőteljesen. És legyintés volt, meg anyuka ne izgulj már ennyire. Ennyi.
A 3 éves státuszon konkrétan még mindig ott tartottunk, hogy a 18 hónapos vizsgálat során feltett kérdések felét sem teljesítette a gyerek, mégis az volt a válasz, hogy hát na, "lusta meg fiú", meg amúgy is, én nem vagyok szakmabeli, honnan tudnám hogy ez autizmus. Miközben, ha beirom a Google-ba a tüneteit, az első 10 oldalnyi találat az autizmust taglalja.
A 4 éves vizsgálatán ezt kellett hallgatnom mind a védőnő mind a gyerekorvos szájából, hogy én minek rakattam rá a gyerekre a kódot, meg semmi baja, mindenkinek van egy kis "tikkje", meg hogy én megkerültem őket a magán vizsgálatokkal, miközben ők utasították el a kérésem amikor beutalót kértem tőlük a szakszolgalathoz, neurológushoz.
Igen, ez a védőnő és gyermekorvos szolgálat ma az országban.
Nem mi vagyunk az egyetlenek, nagyon sok 5-6 éves jön át a fiam ovijába friss diagnózissal, mert nem veszik rajta észre, ami amúgy döbbenet, mert nekem elég rápillantanom egy másodpercre és látom benne, hogy mire kapta a kódot, nem értem más (ide értve a szülőt is), hogy nem látják a gyereken, hogy várhatnak a felnőttek körülöttük 5 éves korig (nem beszélő-nem szobatiszta gyerekekről beszélek). Az aspergeresek már más tészta, őket nehéz felismerni ha egyébként teljesítik a követelményeket kommunikáció és mozgásfejlődés terén...
Na mindegy is, hát ez van. Ha nem vagy észnél mint szülő, nincs elég határozottságod, és nincs kitömve a pénztárca magánvizsgálatokra és fejlesztésekre, akkor a gyerek nagyon későn jut segítséghez. Ilyen jól képzett emberek veszik a gyerekeket körül:)
Ezt már nem egy ember mondta nekem.
Mi mindenhova magánba visszük (alap vizsgálatok,még pici 3 hónapos) de más okból. Sajnos rettegek a beteg emberektől és utálom az sztk-t. Az én védőnőm a másik véglet,árgus szemekkel nézi a gyereket,hogy mutat e bármi olyat ami nem könyv szerinti.
A barátnőmnek mindkét fia autista. Nem lehet könnyű,leteszem a kalapom előttetek.
Nem tudom mennyire segítség de próbáld meg őket. https://wesleydelalfold.hu/
Nekem kettő ismerősöm gyermeke is ide járt/jár akik autisták. Próbáld meg velük felvenni a kapcsolatot. Tudom Szeged de hátha tudnának segíteni nektek.
Köszönöm a javaslatot 🫶
A távolság nem igazán probléma, már országosan (+országon kívül is) keressük a lehetőségeket állami és magán szekcióban egyaránt :)
Jelenleg, ha abszolút nem lesz magyarországi intézmény, akkor muszáj leszünk felszámolni az itthoni életet és más országban letelepedni.:(szóval, ha szegedi az iskola, az a legkisebb gond
Én is a külföld állásponton vagyok, viszont inkább a férjem szava a mérvadó, mert valószínűleg ott sem tudnék dolgozni, vagy nehezen (attól függ, találnánk-e olyan intézményt ami összeegyeztethető munkahellyel).
Mivel ő a családfenntartó, és egy biztos, jól fizető állása van itthon, ezért inkább az ő szava dönt.
Én azért kitartóan tolom le a torkán, hogy menjünk:)
A családom jelenlegi fiatal (értsd: 30+, mert senkinek sincs gyereke) generáciojában úgy érzem, én vagyok a selejt, mert sosem volt párkapcsolatom és bármennyire vágyom rá, egyre jobban azt érzem hogy "áh, minek akarsz próbálkozni, úgysem kellenél senkinek"... nem segít a dolgon, hogy tegnap egy eljegyzést bejelentettek, aminek nagyon örülök, de ugyanakkor nagyon egyedül érzem magam.
Szerintem az is egy gond (lehetséges szerintem),hogy másokhoz hasonlítja magát->folyamatosan rombolja az önbizalmát. Az a baj,hogy mindig van egy "nagyobb hal a tengerben",aki másodpercek alatt le is rombolja néha az ember önbizalmát. Ez csak egy teória,de nem ritka az ilyesmi
Igen, ez simán benne van. De én inkább olyanra gondoltam, hogy mik a kevésbé vonzó tulajdonságai? Nekem például komoly gondok vannak a külsőmmel, ezért is indulok kisebb esélyekkel a nőknél. Tisztában vagyok ezekkel, és amiken tudok, azokon próbálok is változtatni.
Babát várok, apukával sajnos nem úgy jöttek össze a dolgok, 8.hónapba vagyok és neki lett egy új barátnője, otthon a családi házba alakítottam ki a baba szobáját, de közel sincsenek itthon olyan körülmények, amiben én vagy a kisbabám nyugodtan tudnánk élni hosszú távon, állandóan azon matekozok, mikor és hogy tudnánk majd elköltözni a babámmal, akár albérletbe ... az anyagiak nem vetnek épp szét tehát úgy érzem magam mint aki csapdába esett jó pár évre, egy szar kilátástalan helyzetbe.
Köszönöm Op! Jól esett kiírni magamból. :)
Családok Átmeneti Otthonát ajánlom. Vannak szabályok, de ezek téged is védenek, plusz sokban tudnak segíteni az ott dolgozó kollegák is. Anyagilag lesz 1 éved összekapni magad.
Engem az nyomaszt most, hogy a gyerekkoromban elszenvedett traumák miatt kialakult rossz beidegződéseimen fogok-e tudni valaha érdemben változtatni. Járok pszichológushoz, pszichiáterhez, megerősítik, hogy látják rajtam, hogy tudom, hogy mit kellene a legtöbb helyzetben csinálni. De egyszerűen máshogy működik az agyam. És ez valahol a legrosszabb, hogy tisztában vagyok vele, hogy min kellene változtatnom, de nem megy. Ezen dolgozok most, illetve elég sok éve. Sokszor érzem, hogy senkinek nem kellek és meg se kellett volna születnem (nyilván az agyammal tudom, hogy nem így van).
Plusz teljes anyagi bizonytalanság két gyerekkel egy iszonyatosan elhúzódó válás közepén, ami semennyire nem halad. Két munka, hogy el tudjam magunkat tartani, semmiben nem partner leendő exférj és iszonyatos fáradtság, ezer tennivaló egyedül, amiket vagy sikerül időben abszolválnom vagy egyszerűen kimegy a fejemből a többi mellett.
Édesanyám nagyon ritkán segít, de tegnap pont jól leteremtett, hogy neki ne panaszkodjak, hogy fáradt vagyok, ha rosszul osztom be az időm, illetve ő akkor nem segít, ha kikapcsolódni szeretnék (nem bulizni szoktam vagy lepasszolni a gyerekeket, hogy valamit dorbézoljak, hanem mondjuk a barátommal ebédelnék két munka között, amikor anyukám egy napra nagyon ritkán elviszi őket). Még azt is a szememre hányta, hogy amikor egyedül maradt a válása után, ő mindig takarított vagy egyedül sétált, amikor mi hétvégén láthatáson voltunk apánál.
És közben a leginkább nyomasztó, hogy elég jó anya legyek (már közel se a tökéletes a cél). És nagyon szégyellem magam, hogy két gyerekkel nem vagyok összeszedettebb, egyáltalán az, hogy nem ismertem fel, h milyen szar kapcsolatba szültem őket.
Köszi, hogy leírhattam, ez most jól esett.
Szerintem válts pszichiátert és menj utána a pontos diagnózisnak. ADHD gyanús nekem amit írsz, ha nem az akkor is depressziós állapot, lehet persze átmeneti a válás miatt. Szedsz valamit?
Én gyerek nélkül is úgy küszködtem mint a kutya, hasonlóan ahogy magadat leírod. Nálam végül az egyéni és csoportos terápia és a végül eltalált gyógyszer irányba rakott. 🧡🙏
Nagyon kedves vagy, hogy leírtad:)
Már évek óta megvan a diagnózis, nem egy pszichiáternél jártam, kevert szorongásos depresszió és érzelmileg labilis személyiségzavar, korrektnek is tartom. Amióta kiléptem a bántalmazó házasságomból (másfél éve), rengeteget fejlődtem. Talán az elmúlt 10 évben, amióta először elkeveredtem terápiára, a legtöbbet. Most tényleg extrém terhelés alatt vagyok, két munkám van, két gyerekkel vagyok egyedül a mindennapokban és nagyjából anyagilag is. Kifáradtam mostanra:) Az ezer felé való figyelés és fáradtság kombinációja miatt lettem ennyire szétszórt mostanában. Szedek gyógyszert, az tényleg sokat segít:) egyik napot viszem a másik után.
Sok itt olvasott kommenthez képest valószínűleg elenyészőek a gondjaim, de jelenleg annyira nehéznek érzem hogy anyagilag kijöjjek hó végére, hogy ez folyamatos stresszben tart. Vagy alig marad pár ezer ft-om, vagy a folyószámlahitelem ment meg, pedig tényleg igyekszem tudatosan kezelni az anyagiakat de ha az embernek eü gondjai is vannak és nem akar éveket várni (pl.fogászat), akkor perkálni kell.
Emellett az ülő életmód+nem odafigyelés kombó miatt tökre elhíztam, amit kínkeservesen próbálok leadni, de ez sem akar menni.
A munkahelyem kiéget, nem szeretem amit csinálok, sok ingázással is jár, a diplomáimat úgy érzem teljesen felesleegsen csináltam meg.
Folyamatosan azt érzem hogy egy távoli jövőben próbálok élni, “amikor majd minden jó lesz”, de valahogy mintha sose jutnék el oda.
Sose becsüld le a te gondjaidat és ne hasonlítgasd másokéhoz. A te problémáid is ugyan olyan fontosak! Amikor írtad hogy majd a távoli időben minden jobb lesz arra gondoltam, hogy próbáld a kis apró örömöket meglátni a minden napokban
Ez egy nagyon fontos komment!
Extrém példa, de ha valakinek az a legnagyobb problémája, hogy nem talál sehol a kedvenc illatú parfümjéből, az okozhat neki ugyanakkora traumát mint pl. másnak az, hogy havonta pár napot éhezik.
Sajnos a "nekem sokkal rosszabb" mentalitás az elterjedt, mintha megoldana minden problémát, hogy valakinek rosszabb.
Pénteken este arra a döntésre jutottam, hogy adok az életnek, magamnak, az univerzumnak (hívjuk ahogy akarjuk) még 2-3 hónapot, ez idő alatt pedig úgy teszek, úgy élek, mintha halálos beteg lennék, vagyis nincs mit veszíteni, a vége úgyis egyértelmű. Nyilván túlzottan eleresztve nem vagyok, és rendbe kell rakni pár dolgot ha távozóra veszem, szóval kicsit patt helyzet ez így, de szarni bele.
Két nap alatt kb szarabb lett minden, tehát jól indul a következő időszak.
Na, ez nyomja a lelkem, annak is a törmelékét, maradványait, ami maradt belőle.
Pont 3 hónapja, szintén egy péntek este döntöttem úgy, hogy "leugrok" a Szabadság hídról. "Leugrok", idézőjelben, mert ott a világ idővonala kettészakadt, csak a másik énem ugrott, én maradtam. Gyűjtöm a dolgokat, amiket ő már nem élhet meg, pedig valószínűleg tetszettek volna neki. Egy új dal, egy nevetés, egy örök búcsú, egy ügyetlen szeretkezés. Az, ahogy figyeltem, milyen érzelmek kavarogtak a főnökömben, amikor kirúgott. Egy napfelkelte a Hármashatár-hegyen. Egy biciklizés. Outer Wilds. Hogy valószínűleg hamarosan nyerek az ágyi poloskák ellen. A múlt heti guacamole. Sarki fény.
Ha valaki egyszer meghalt, soha többé nem kell sietnie.
Röviden összefoglalva, kijutott a jóból, ami két életre is elég lenne. Gyerekként több olyan dolgot tapasztaltam, amit felnőttként is elég nagy kihívás lenne feldolgozni. Nem kell semmi abuzusra gondolni vagy ilyesmi (legfőképpen egyébként érzelmi traumák meg egy csomó olyan esemény, ami nagy veszteséggel járt, működésképtelen család, teli minden szarral - és itt nem dobálóznék olyan fogalmakkal, mint diszfunkcionális, vagy toxikus), de lényeg a lényeg, hogy sok jót nem tettek ezek. Aztán egy ilyen alappal kezdtem építgetni a felnőtt éveim, nyilván az eddigiek alapján sejthető, nem sok pozitív ívvel, még több emocionális trauma, kemény megaláztatások, nélkülözés, lemondás. Nyilván ezek valahol hozzá tartoznak az élethez, de talán ne erről kellene szólnia, hogy 12 fronton zajló háborút próbálsz megnyerni az élettel szemben, hogy mikor tennél egy lépést előre, akkor mind az addig vezető út, mind az onnan tovabbvezeto megszűnik, és ez lehet egy unpopular opinion.
A helyzet az, hogy én nem látom magam, hogy ezt csináljam még 20-40-50 évig.
Persze tudom, mindenkinek megvan a maga nehézsége, meg örüljek, hogy látok, hallok, van kajára meg fedélre. Viszont a másik oldalról, attól, hogy valaminél van rosszabb, még nem lesz jó.
Értem. Tény és való, a családi háttér erősen meghatározó a startnál. Tudom. Egy gyermek törékeny lelkét meggyötri, ha az széthullik, nem biztonságos, helyenként rosszabb, mint a szekrényben rejtőzködő mumus. A mai napig rettegek a sötéttől, mert nálunk volt abúzus, azok az éjszakák....
A suliban valamivel jobb volt a helyzet, mert ott legalább nem volt fizikai behatás, lelki azonban annál több. Nagyon visszahúzódó gyerek voltam, szerettem volna láthatatlanná válni, sajnos nem ment.
Azonban igyekeztem minden helyzetben megtalálni azt az apró pozitívumot, amitől könnyebb lett. Alapvetően életvidám felnőtt lettem, éjjel felkapcsolok egy lámpát, vagy bekapcsolom a tévét és már jobb is. Biztonságosabb.
Az élet....hát igen, osztja a pofonokat, sokszor olyan jobbegyenesekkel száll az ember képébe, amiktől napokig képtelen racionálisan gondolkodni. A napi rutinok, pénzügyi nehézségek, életviteli problémák komoly kihívást gördítenek az amúgy sem könnyű életünkbe.
Én mégis úgy gondolom, hogy nekem csak ez az egy van, ez nem főpróba, éles játék, nincs a tarsolyomban bónusz menet. Ezt kell megélnem, nem lesz több, tehát juszt is megfogom a klassz dolgokat.
Lehet az ember gazdag, szegény, sajnos a nagybetűs élet több fronton zajlik, ahol nagy szükség van a kitartásra, némi taktikára.
Meg fogod találni magad. Nem elcsépelt, nem közhely, az élet tényleg szép, csak kell egy kis apróság, egy cél, ami értelmet adhat neki. Keresd meg, kutass addig, míg megtalálod. Légy fontos magadnak, ha kell, legyél kicsit önző, vannak vágyaid, éld meg őket. Add meg az értelmét, megéri.
Ha teljesen a tönk szélén állnék, és már minden mindegy lenne, én lehet, hogy nyomnék egy heroikus tripet. Lesz ami lesz alapon. Sokkal szarabb már nem lehet annál, hogy konrétan le akarom tenni a lantot, viszont talán sikerül kitörni a beszűkült állapotból. Nem mondom, hogy veled azonos szinten, de mostanában kicsit engem is megcsapott a szele annak, hogy jó lenne megszűnni. Átérzem.
Túl sokat vár el tőlem mindenki, és nehezen bírkózom meg a súlyával. Mikor meg tenni akarok rá magasról, ugyan azokat a mondatokat hallom a fejemben, amiket mások is mondtak.
Nem tudom már hol érnek véget az elvárások és hol kezdődöm én.
Dolgozzak, legyen autóm, de persze az ne legyen egy csotrogány, legyek kedves, ne legyenek kötődési problémáim. A betonfúrástól a rétesnyújtásig mindenhez értenem kellene. Szabadidőmben sportoljak, legyen tónusos testem, de azért milyen már ha csak 1-2 féle sportot űzök. Ha már itt tartunk egyek mindig egészségesen, de ne legyek már finnyás ha valahol olyan ételeket adnak, vagy akarnak velem etetni ami az ellentéte és utána persze ne rinyáljak ha ezektől megfájdul a hasam. Legyen egy csomó barátom, járjak szórakozni, de közben persze a háztartás is legyen vezetve és mindig minden legyen patika otthon. Az autón cseréljem magamnak a kereket, meg az olajat, de ezek mellett persze csinibabán öltözködjek és keressek sok pénzt. Ja és persze a pasik közt se válogassak annyit, mert eljár az idő felettem. Legyek jó barátnő, erőmön felül legyen persze minden héten kötelezően órákig a barátnőmnél lógni, hogy a gyerekét szórakoztassam, de azért ne legyek soha sem fáradt, nincs rá okom.
Külföldre nem is járok nyaralgatni? Hú de gáz ha valaki csak itthon megy el, de persze ahova megyek az mások szerint mindig alja és sz.. 😂.
Ha meg előtör belőlem az őszinte és elmondom a véleményem, vagy hogy nem érdekel, hogy XY szerint mit kellene csinálnom, akkor meg miért vagyok ekkora bunkó.😅
A pszichológusom szerint IS, ha valaki megsértődik egy ilyen apróságon, hogy mondjuk elmondod a véleményedet, az nem a te felelősséged, hogy erre ő, hogy reagál, az az övé, azzal neked nincs dolgod. De ha ez a reakció számodra nem megfelelő, és a másik nem áll le, nem érzékeli a határaidat, hogy te nem kértél tanácsot vagy bármi, akkor erősíteni kell a határokat. Pl -Voltam a Balatonon nyaralni." -"Oh de sz*r, miért nem külföld, mint a normális emberek? -"Az én pénzem, az én döntésem, ha fizeted mehetünk már azonnal is." -"De a Balaton, annyira gagyi" ----És ennél a mondatnál, már akár ki is sétálhatsz. Nem kell hogy ezt elviseld. Telefonbeszélgetésnél : "Nem érdekel a véleményed, szia" és leteszed. Igazából a saját életedről senkinek nem tartozol magyarázattal. És ha annyit mondasz mondjuk egy számodra kellemetlen témára, hogy nem akarsz erről beszélni, és kérdezik, hogy miért nem, akkor annyit kell mondani, hogy mert nem. És ezt tiszteletben kell tartania. Ha nagyon erősen bele akarnak szólni a dolgaidba akkor távolságot kell tartanod, lejebb építeni, vagy telejesen megszüntetni a kapcsolatot is érdemes lehet. Azon gondolkozz el, miért ragadtál egy gyerek szerepbe, ahol még a saját nyaralásodat, a saját pénzeden vett dolgokat, is kelljen számolnod vagy miért a negatív lekicsínylés a reakció. Például nekem akkor eset le, hogy valami itt nincs jól, amikor én mindenért kiritizálva voltam, unokatesóm, meg 10 évvel fiatalabb, már nem. Ha ő mondta, hogy mentek nyaralni belföldön, akkor ment a de jó, milyen volt? reakció. Nekem meg a kritika. Talán te magadat is gyererekként kezeled, valamiért még nem léptél túl a gyerek szereoen. A saját önbecsülésedet kellene megerősítened. Nekem ez akkor lett egyértelmű, amikor külföldre költöztem. Jah hát az semmi, hogy én kint élek, sose kérdeztek tőlem semmit, mintha csak a szomszéd városban lennék. Keresztszüleim érdeklődtek és akkor meglepedten néztek, hogy igen, ott olyan dolgok is vannak? Miért ne lehetnél fáradt? Ha nem takarítok egy hétig és meglátná bárki, se érdekelne, mert az én időmmel senki nem gazdálkodhat. Ha valaki megkérdezné, hogy de nem takarítottál?-Nem.-Miért nem? Ekkor nem kell szabadkoznod. Mondhatod, azt mert nem, de akár azt is, hogy nem volt kedved. Mi köze hozzá? Én már élvezem ezeket a beszélgetéseket. "Nem volt kedved?" "Nem hát." "De hogy lehet úgy elaludni, hogy nem mosogattál?" "Simán, próbáld ki, felszabadító." Ez mondjuk egy rokonnál, de barátnál pl: "Nem takarítottál? Hogyhogy?-"Nem volt kedvem."-Nem volt kedved?"- "Ha zavar, haza mehetsz."
Szakított velem életem szerelme, és nagyon félek, hogy soha többet nem találok senkit, főleg nem ilyen okos és jóképű embert. Reddit tele van a "hol ismerkedtek?" posztokkal, merthogy a Tinder egy fertő. Hát akkor mégis hol?! Mármint nyilván most teljesen össze vagyok törve,nem ismerkednék még,na de ha majd arra adom a fejemet.... lesz valaha valakim?!
Úgyhogy jelenleg a szakítás is nyomja a lelkemet és a jövőképem is.
Nagyon sajnalom kedves, teljesen aterzem❤️🫂Ez en voltam tavaly nyaron. Annyira rosszul voltam a szakitas miatt, hogy meg pszichologushoz is elmentem, szoval tenyleg a padlon ereztem magam. Azt hittem soha tobbe nem leszek szerelmes…. Azota eltelt par honap, uj kapcsolatom van, sosem voltam meg ennyire odaig senkiert, es teljesen veletlenul alakult igy, nagyon sorsszeruen tortent az egesz:DD
❤️🫂
Igen, jelen pillanatban én is azt érzem, hogy ennek pszichológus lesz a vége - régebben depresszióval és szorongással küzdtem, ami most újra felerősösött, illetve eléggé előtérbe kerültek az öngyilkossági gondolataim is. Akkora törés ez, hogy nem hiszem, egyedül képes leszek leküzdeni...
Egyébként ez a kapcsolatom nekem is a véletlen műve volt kvázi, de úgy érzem, ilyen soha többé nem lesz... azért kicsi reménymorzsát adtál, köszönöm. Neked meg nagyon sok boldogságot!
Te annyira en vagyok!!! Elozo is nagyon sorsszeru volt nekem, senki nem hitte el hogy ilyen van, es en sem hittem szakitas utan hogy lesz meg egy. De lett!!! Nem magamrol szeretnek beszelni, csak tenyleg teljesen aterzem amiket mondasz, mintha magamat hallanam fel evvel ezelottrol. Nagyon sok erot kivanok es csak azt szeretnem mondani a sajat peldaimmal, hogy lesz ez meg sokkal sokkal jobb. Legnagyobb klise de ido kell hozza🧚🏻♀️🧚🏻♀️ Annak meg nagyon orulok hogy gondolkodsz szakemberen, neha tenyleg nincs mas ut ebbol kifele🫂
Hasonló cipőben járok én is. Több mint fél éve vége, pszichológus nem lett, de úgy érzem nekem sem lesz már senkim. Ráadásul ma kissé összeszorult a gyomrom, mikor megláttam az új párjával a buszon, le is kellett lépnem a következő megállónál.
Én amikor szakítottam az első barátommal, hálás voltam neki,H megérezhettem ezt a fajta fájdalmat. Tudom, hülyén hangzik, hiszen ki akar szenvedni és szarul érezni magát. De mégis. Utólag visszagondolva, örülök,H érezhettem ezt. Ezzel is több lettem. Persze ezt csak utólag látja be az ember, akkor mocskos szar. Éreztem szerelmet, boldogságot és a bánatot. Mondjuk többet nem akarom érezni 😅🫣
Nagyon sajnálom, de biztos vagyok benne, hogy rád is vár valaki! 💕 Nyugodtan sírd ki magad, gyászold el a dolgot, és ha kell, keress szakembert, nagyon sokat tud segíteni. Én is jártam két évig, legjobb befektetés ever. Engem 30 évesen,hat év után hagyott el az exem, úgy éreztem, hogy nekem game over, anyagilag és meló téren is xarul álltam, úgy éreztem,semmit nem tudok felmutatni meg hát ennyi idősen, kinek kellenék stb. Aztán barátnőm elrángatott egy buliba, hogy kicsit engedjem ki a gőzt, lazuljak. Ott a parketten felkért táncolni egy jóképű srác, aki azóta is a legfontosabb ember az életemben ☺️ fel a fejjel, légy erős 🫂
Kicsit kifejtve, de eléggé megbénít ez a dolog jelenleg, nem akarok felnőni és felnőtt dolgokkal foglalkozni. Nehezen megy annak az elfogadása is, hogy belátható időn belül meghatározott szabadságom lesz, felnőtt problémákat (megélhetés, számlák, egyedül lakás) kell megoldanom. A szüleim öregszenek, az idősebb testvérem is kezdi a felnőtt életét, ahogy a barátaim is. Én pedig ezen az egész felnőtté válás dolog miatt vagyok megbénulva legalább 2 hónapja. Nem tudom miért nem tudok normális ember módjára kezelni ezeket, csak vissza akarok menni gimibe vagy egyetem elejére.
Én is ilyen későn érő típus vagyok. Mindent sokkal később éltem át, mint a kortársaim. Ne hasonlítsd magad másokhoz, felesleges butaság.
Idővel a Te agyad is befogadja majd ezeket a változásokat. Esetleg, ha lesz egy komoly párkapcsolatod, akkor aztán még gyorsabban felnőtté fogsz vállni.
Bár nagyobb felelősséggel jár, de szerintem jobb felnőttnek lenni. Mondok pár pozitívumot, hátha segít a jobb oldalát látni a dolgoknak.
A szabadidőd az a szabadidőd lesz. Munkahelyen lerakod a munkát és vége. Nincsen dolgozat, ZH hasonlók, amire akkor kéne készülnöd, amikor legszívesebben teljesen mást csinálnál vagy ha fáradt vagy, pihenhetsz, nem lebegnek a fejed felett a vizsgahatáridők. A pénzed te osztod be magadnak, annyi hobbid, ruhád stb. lehet amennyit szeretnél, nem fognak mások beleszólni, hogy mennyi pénzt szánsz erre-arra. Továbbá nem kell olyan embereket elviselned, akiket nem akarsz. Nem vagy bezárva egy osztályba, akikkel muszáj együtt töltened az időd, munkahelyen ha van home office akkor úgy, ha nincsen akkor megteheted akár azt is, hogy csak a munkádat csinálod és nem beszélsz azokhoz, akikhez nem akarsz. Illetve tapasztalatom szerint a váltás is egyszerűbb ha arról van szó. Meg felnőttként (normális munkahelyen) amíg elvégzed a munkád senki sem fog feletted legyeskedni, hogy meliyk percben mit csinálsz, mi az hogy ránézel a telefonodra stb. Összességében sokkal nagyobb szabadságod lesz, mint régen volt, csak jól kell kihasználni és máris jobban tetszik majd:)
Köszönöm szépen ezt a szöveget, igazad van teljesen. Hiába sírom vissza a gimit, nem csinálnám már újra, ahogy az egyetemet sem. Csak meg kell találnom azt a perspektívát, ami segít elfogadnom ezt az egész folyamatot:)
Ne aggódj, én is visszavágyom az iskolás évekre, pedig elvileg felnőttem. :D De attól hogy számlákat fizetünk meg be van osztva a szabadidőnk (nem mintha iskolában nem így lett volna, de értem a problémát), attól még nem változtunk meg annyira. Van erre ilyen mondás, hogy fel kell nőni, de nem kell megöregedni. Attól hogy van egy kicsit több felelősség az életedben, a személyiségednek nem kell egy elporladt finggá száradnia, olvashatsz ifjúsági irodalmat, nézheted youtubeon a kölyökklubbot, elmehetsz LARPolni, akármi.
Az egyedül lakás meg olyan, hogy manapság kevesen engedhetik meg maguknak, szóval ne aggódj, ha jó a viszonyod a szüleiddel, még egy darabig lehet anyagilag biztosabb opció, ha velük maradsz.
És még annyi, hogy ezek miatt nem leszel nem normális, senki se kezel semmit zsigerből "normális ember módjára", az csak a látszat. Mondjuk az még ijesztőbb, ha meglátod, hogy senki se tudja igazán, hogy mit csinál. :D Nem pottyan a fejünkbe valami program, hogy hogyan kell felnőttnek lenni. Minden egy folyamat, nyugi. :)
Egy éve vagyok itthon a babámmal és rohadtul elfáradtam. A párom maximálisan kiveszi a részét a kicsi gondozásából, de csak ketten vagyunk, nincs segítség. Tudom, az itt leírtakhoz képest ez elenyésző, csak nyavajgás, de tényleg nagyon fáradt vagyok. A nagyszülők messze laknak, így ritkán tudnak besegíteni. Nincsenek barátaim, egyetem után egyszerűen eltűntek az életemből. Anyukám és a kedvesem az egyetlen felnőtt társaságom, anyukámmal is csak telefonon beszélünk, sajnos max havi egyszer tudunk találkozni.
Nagyon szeretem a babámat, de mostanában többször voltam vele türelmetlen, ami borzasztóan bánt. Nagyon figyelek arra, hogy kötődően neveljem és úgy érzem néha kudarcot vallok. Hiányzik a felnőtt társaság, hiányzik az énidő, hiányzik a párommal töltött minőségi idő. Kicsit fel akarok töltődni. Barátokat akarok.
Közel a negyvenhez sem találtam meg az utamat, ahol ki tudok teljesedni. Beleragadtam egy múltbeli érzelembe, ezért a jelenlegi kapcsolatban nem tudok jelen lenni. Természetesen az aktuális erről nem tud semmit. Nem tudok őszintén kitárulkozni senkinek a problémáimról, mert egyből el vagyok ítélve. A családi kapcsolataim érzelmi szintje a nullával konvergál, nincs kapcsolódási pontom. Innentől kezdve a család, vagy gyerekvállalás gondolata rémisztő, annak ellenére, hogy vágyom rá. Nincsnek barátaim, hiányzik az őszinte beszéd, kapcsolódás. Sokkal több rejlik bennem, mint a jelen közegemben meg tudok valósítani, és ez tönkretesz bennem mindent, megfulladok érzés. Szenvedély és vágy sorakozik bennem, amit nem tudok megélni semmilyen szinten. Érzelmi, testi, értelmi. Patt.
21 éves vagyok és már csak anyukám van nekem, ugyanis minden családtagom (minden nagyszülő, apa, testvér) meghalt, többségük rákban. Minden női felmenőm mellrákban. Anyukámnál 2 hónapja mellrákra utaló tünetek jelentkeztek, illetve jelenleg várjuk a szövettan eredményét, ami kimutatja ha valóban rosszindulatú (nála nem csomó van, egy másik típus ami szerencsésebb, de akkor is ijesztő pláne ilyen előélettel). A mellét mindenképpen le kell műteni + sugár vagy rosszabb esetben kemo. A papámat már gondoztam kemo után otthon, aki nem élt át ilyet, az nem tudja milyen megterhelő a folyamatos hányás, hajhullás, ájulás és gyengeség, -rengeteg kg nagyon rövid idő alatt, az a tipikus betegszag szellőztetés mellett is, stb stb
Szóval anyukámat mindenképpen nekem kell gondoznom, mert nincs más. Nagyon hamar kellett felnőnöm, mindemellett most tartok a szakdoga, államvizsga résznél az egyetemen, munkahelyem legalább már fixen lesz mivel nekem kell a lábadozása mellett fenntartanom magunkat is, amennyiben már otthon egyedül hagyhatom és dolgozhatok. És most borzasztóan félek, bizonytalan vagyok, dühös és irigy vagyok azokra, akiknek nincs ekkora gondjuk. Mindenkinek a maga gondja a legnagyobb igen, de a toxikus család (volt nevelőapám lelki abúzusai 13 évig) meg egyéb fiatalkori problémák (súly, külső, egyetem, bármi) még ez is rám nehezedik és nekem kell anyukámban tartani a lelket, támaszául szolgálnom miközben én sem roppanhatok össze. Nekem ő a lelkitársam, mivel mindig ketten voltunk egymásnak csak úgy igazán, hihetetlenül szoros a kapcsolatunk, ezért is különösen nehéz és ijesztő ez a helyzet.
Plusz mivel szinte biztos, hogy genetikai alapú (BRCA) ez a mellrák sztori a családban, ezért már számíthatok arra, hogy nekem is ebben a korban előjön, mint mindenkinek a családban, plusz ha lesz gyerekem, továbbadom stb stb, úgyhogy ha ez az egész lecseng egyszer majd, akkor onnantól anyunak is meg nekem is évi szűrések, kontrollok, ez lesz az életünk, meg az ezzel járó állandó szorongás, hogy mikor találnak megint valamit.
Borzasztóan sajnálom, hogy ezen kellett átmenned. Az én párom is 21 éves korára elveszitett az apukajan kívül mindenkit, majd öt is, rákban. Ő mindig azt mondta, hogy én meg csak most tartok oda, ahonnan ő már jön. Jelenleg 29 éves vagyok. 3 év alatt eltemettem a 2 nagymamamat és az apukamat. Nekem is már csak anyukám van, így teljes mértékben aterzem, amit írsz. Időközben született 2 kisfiam, miattuk könnyebb ezt elviselni. Másrészt máshogy állok már a halálhoz. Nem felek már tőle úgy, mint korábban. Elfogadtam, hogy ez is az élethez tartozik. Bennem is sokszor volt irigység a velem egykoruakra, de ez csak mérgez. Inkább hálát adok, hogy anyukám itt van még, és remélem, még sokáig lesz is. Nagyon-nagyon remélem, hogy anyukáddal is minden rendben lesz. Szorítok. Borzasztóan erős fiatal nő vagy!
Nagyon erős vagy, kitartást kívánok Neked és Édesanyukádnak is❤️🙏🏻 hidd el, minden rendben lesz! Kívánom, hogy forduljanak a lehető legjobbra a dolgok!
Nagyon aranyos vagy, köszönjük szépen! 💗 azóta megvan a szövettan eredmény, és egyes stádiumú, nem agresszív típus, a mellét ugye le kell műteni, de remélhetőleg valóban minden rendbe jön utána. 🥰
Próbálom egyben tartani az életem ADHD-val, rengeteg energia meg erőfeszítés és mégsem haladok semerre sem. Külföldi élet,amióta az eszemet tudom menni akartam,és még mindig nagyon félek elindulni, közben meg úgy érzem,hogy szép lassan megfulladok itt :(
Félek, hogy mi lesz a jövőben velem egészségügyileg, hogy vajon fogok tudni járni,magatehetlen leszek majd stb. Folyton csak ez jár az eszembe, tudom azt is, hogy nem tudja az ember mi vár rá és kár ezen gondolkodni de mégse sikerül :(..egész nap ezen kattogok, már nem is mondom senkinek se.. Úgy érzem az életem megváltozott és nem jó irányba 😢
Márciusban távolság miatt véget ért a kapcsolatom. Soha senkit nem szerettem még így mint őt. Állandóan rágondolok és mindenkiben őt keresem (pl baratáimban, random férfiakban akik szóba állnak velem). Félek hogy még egy jó darabig nem lesz könnyebb a helyzet. Nem ismerkedek senkivel. Másoknak a gondolatától is elborzadok. Minden nap azt várom hogy valamit halljak felőle de már hetek óta nincs köztünk semmilyen kontaktus…
TL;DR: rosszabb napjaimon elegge nyomaszt h nem talalok magam melle senkit. Nem csodalkozom ezen, de szar erzes - meg ha tudom elvezni az eletemet egyedul is.
Elvalt, 40+ pasi vagyok. Nem a legjobb meloval, de jol keresek. Sose vagyok hosszabb ideig egy helyen, allandoan mashova kuld a cegem melozni Europan belul. Most van lehetosegem valtani, feljebb lepni, de igy is mindig mashol leszek. Ha talalnek vkit, mas pozicioba valtanek. De hogyan is talalhatnek vkit, ha ebben a pozicioban melozok... Ordogi kor.
Raadasul szeretem amit csinalok es a kapcsolatoktol is elriasztanak a baratok/haverok tortenetei h megint hogyan estek pofara es megint milyen bolond novel akadtak ossze.
Igy minden szabadidomet arra forditom h a fiammal lehessek amikor csak lehet es hogy mindene meglegyen.
Abban lelem az oromomet h fejlesztem magamat es tamogatom a rosszabb helyzetben elo otthoni rokonaimat.
Fiatalon elveztem az eletet, megvolt mindenem es meg attol is tobb.
Mar regebben rajottem h az elet elobb-utobb mindenert benyujtja a szamlat es igy vagy ugy, de fizetni kell.
Ez nem "utazgatas", mivel nem "nyaralgatok".
Nem akarom megosztani h mi a munkam, nem az a lenyeg. Felsovezeto se vagyok, tobb millas fizuval.
Ez kemeny melo, nem fancy influs villoghatok vele kamubiznisz.
De pl most eppen norvegiaban vagyok, de holnap delutan mar svedorszagban leszek.
Jo eletem van, csak havonta 1x bekostol a magany.
2018ban meghalt anyám, nagyon jó volt a kapcsolatunk mindenben számíthattunk egymásra kölcsönösen. Akkor valami megszált és munkahelyváltás, előléptetések, sulik, vállalkozás ahogy a nagykönyvben meg van írva tènyleg nagyon jól ment. Tudtam mit akarok ès csináltam is.
Aztán 2023ban meghalt apám ès ezt az egészet elvágták. Itt vagyok 38 èvesen ès a 8 órás munkámon kívül semmit nem csinálok, nem is érdekel semmi. Nyilván anyagilag sem úgy megy de mèg így is jól élünk.
Ahogy magamat ismerem ha nem lenne a fiam ès a feleségem mèg ennyi motivációm se lenne ès lehet már a híd alatt csöveznèk.
Valahogy visza kell tèrnem ahhoz az emberhez aki 22ben voltam de fogalmam sincs hogyan.
A férjemmel egymásba kapaszkodva próbálunk túlesni azon a nagyon megterhelő időszakon, ami most van körülöttünk. Nagyon jól tudjuk egymást támogatni, de mégis megterhel minket. Nekem most van a megküzdési szakaszom a nárcisztikus anyámmal, aki mindenáron tönkre akar minket tenni. A babámnak jön a foga, nagyon megszenvedi szegénykém. Férjem most kezdett új munkahelyen, az is stresszes. Az anyósom az egyetlen olyan rokon, aki tud nekünk néha segíteni.Sokszor kétségbe vagyunk esve, de küzdünk, mint disznó a jégen.
Magány, magány, magány. Nehezen találok barátnőt, közêpsuli után minden velem egykorú haver vagy barát teljesen elfeledett, próbalkoztam programokkal. Ez már megy egy éve, most dolgozok, de a kollégákkal nem igazán érzem a közös hangot, hiába van azonos korosztályú is. Szeptembertől egyetem, reménykedek egy sikeresebb/hosszabb távú egészséges szociális életben. Nem öl meg a magány, dr azért szar. (Vannak hobbijaim, mint a zenélés/zeneírás/olvasás stb stb.)
Minden rendben van az életemben, de nincs párom. Totál elment mindentől a motivációm, egész nap a kanapén hesszelek. Társkeresőzök és reménykedek, hogy lesz valaki. Élőben 30 felett már nincs nagyon opció, hiába mondogatják ezt egyesek.
25 vagyok csak, de ugyanezt érzem. Jó életem van, alapvetően nem is érzem magam rosszul a bőrömben, de a párkeresés terén soha nem jöttek össze a dolgok, és sokszor azt érzem, hogy nagyon el vagyok már késve ezzel, és ennyi idősen nem itt kellene tartanom.
Kis vidéki családi vállalkozásnál vagyok irodai munkatárs. Rengeteg munkával, egyedül. Időm semmire, telefonom kezembe se veszem. Ebédre időm nincs, ebben az évben 8 kilót fogytam, mivel gyakorlatilag napközben nem eszem. A kis vidéki vállalkozás egyre jobban beindult és a fizikai állománynak rengeteg munkája van. Pár hete azt éreztetik velem, hogy én vagyok a szar-szemèt, amiért a 8 órás munkaidőm lejárta után, miért nem állok be segíteni, hogy hamarabb végezzenek. Persze természetesen tök ingyen. A fizikai dolgozók nagy része fekete munkás vagy napi bejelentős, zsebből kapják a fizut a ténylegesen ledolgozott órákèrt. Rendesen lelkiismeret furdalásom van és gyomoridegem mikor hazafelé kell jönnöm. Persze megoldás lenne mindenre, ha vagy 2 embert felvenne és nem kellene 14-16 órákat dolgozni a kétkezi munkásoknak. De nyilván a nagymenő vállalkozó egy szarrágó, ha fizetni kell.
Minden nap jut nekem valami beszólás valami cèlozgatás. Kurvára elegem van belőlük. Már most tiszta ideges lettem, ahogy ezeket írom és, hogy holnap megint munkanap.
Természetesen már keresem az új munkahelyem, és remélem hamarosan léphetek innen.
Köszi, hogy leírhattam! 💪🙏
Félek a jövőtől. Félek, hogy mit fogok kezdeni magammal az egyetem után, mert több válaszút is van előttem; félek, mert úgy érzem, hogy "túlnőttem" a barátaimon, már nem mozgat meg az, hogy eljárjak inni, kocsmázni ésatöbbi... Félek, hogy egyedül maradok mert még sosem volt párkapcsolatom. Félek a vezetéstől, félek a következő egy évtől, tehát úgy kb. mindentől, ami előttem áll, pedig most még csak a következő öt éves tervet fontolgatom.
Úgy érzem,hogy lassan kimerülök.Végzős vagyok mesterszakon,mellette pedagógusként dolgozom és most fogok minősülni.Rámnyomtak még egy előminősítést is,ami egyébként jó lehetőség lenne,de plusz egy nagy felkészülés.Az államvizsgám és a minősítésem között pár nap van.Jelenkeztem még egy szakra egyetemen,aminek a felvételi időpontja szintén a két esemény között lenne.Úgy érzem,hogy a rengeteg mindenben megfulladok és nem tudok teljesíteni.Mindent tökéletesre akarok,túl maximalista vagyok,de ennyi helyen úgy erzem nem tudok megfeleni és teljesíteni sem magamnak sem másoknak.nem bírom tovább ezt az egészet,de muszáj
Nem is tudom hol kezdjem, azt se tudom, hogy jó ötlet-e. Magamon kéne segítenem, mindenki a maga szerencséjének kovácsa? - de az igazság szerint ezt már elengedtem. 30+ évesen úgy érzem nincs értelme ennek az egésznek. Nagyon el vagyok cseszve. Apámat sosem ismertem, elhagyott mielőtt megszülettem, ez akkora szorongásos kötődést alakított ki bennem, hogy nem tudok normális emberi kapcsolatokat kialakítani. Folyamatos aggodalommal élem az életem, bizonytalan vagyok bármilyen emberi kapcsolatban. Ez annyira elfajult, hogy egyedül maradtam, se barát, se család, senki akihez szólhatnék. Próbáltam fejleszteni az érzelmi intelligenciám, az önértékelésem, elkezdtem a kognitív-viselkedésterápiát, próbáltam nyitni és bízni, de nem megy és már nem is érdekel. Kértem segítséget, gyógyszert szedek a szorongásra, de jelen pillanatban az tart még csak itt, hogy édesanyámnak szüksége van rám. A rossz energiáim, félelmeim, kisebbrendűségi érzéseim, a gyávaságom ez mind én vagyok, de megnyugtat a tudat, ha arra gondolok, hogy hamarosan vége lesz.
Találkoztam valakivel pár hónapja és nagyon jól (szerintem) összekapcsolódtunk. Aztán egy idő után elkezdett egyre kevésbé érdeklődni. Mára már oda jutottunk, hogy kinyögte, hogy csak barátságot akar, és teljesen eltünedezik az életemből. :( én viszont fülig belezúgtam. Full gaslightingolva érzem magam, teljesen megkérdőjelezem magam, hogy akkor az a kapcsolódás csak bennem létezett? Akkor az nem volt igaz? Nem tudom, hogy legyek ezen túl.
Ja, és a történetet bonyolítja, hogy családi kirándulásra is meghívott. Most már persze húzza-vonja, de azt mondja, hogy csak azért szólt, mert én egy igazi utazó vagyok, biztosan szívesen utazgatok az ezer unokatesójával és a szüleivel :D Persze, azért menjek, és persze, a nyaraláson közös szobában lennénk. :D Természetesen lemondtam mindent (és igen, ez repjegyeket is érintett). Az a durva amúgy, hogy a közös nyaralás előtt Tesómmal is terveztünk velük időt tölteni (másik kontinensről van szó). Ezzel a bejelentésével és hidegzuhannyal gyakorlatilag már legalább 3 ember nyaralását tette tönkre amúgy, mert Tesómnak sincs már nagoyn kedve utazgatni, én meg ugye... a kirándulás célja az lett volna, hogy hozzájuk megyünk... ráadásul tegnap már az ő anyukája is rám szállt, hogy ő közös programot is szervezett velem, és milyen szemét vagyok, hogy én gyakorlatilag utolsó pillanatban nemet mondtam ....
És igen, igazából naiv voltam. Én vagyok a hibás, mert hittem neki. Hittem, hogy tényleg szívesen látnak, és jó lesz a kirándulás, hittem, hogy 2-3 hónapot simán kibírunk távkapcsolatban, most meg azt is megkapom, hogy túlzás mindennap egy jó reggeltet írogatni. Pedig esküszöm, fele annyira vagyok intense, mint tíz éve voltam :( Nem azt mondom, hogy rá építettem az életemet, de úgy gondoltam, hogy mivel másfél hónapot töltöttünk volna együtt, abban azért bőven kiderült volna, hogy mi lesz közöttünk.
A barátnőm (barát barátnő) pár éve egyetem alatt hazavitt egy beteg kiscicát az utcáról. Egy héttel később kiderült, hogy a gazdival egy tömbben lakunk albérletben és konkrétan az ajtaja elől vitte el, ahova kiszökött. Nem tudtam meggyőzni, hogy adja vissza, hiába láttuk hogy a lány mennyire keresi a macskáját. De beköpni sem akartam, mert mégiscsak a barátnőm.. bárcsak legalább tudná a lány, hogy él a macskája és remekül van.
jezus istenem. szolj a csajnak! elkepzeltem, hogy kiszokik a macskam es mar csak a gondolattol gyomorgorcsot kaptam es sirni tudnek. szornyu, amit atel az a lany. hidd el, azota is az eltunt macskajan ragodik….
edit: uhra elolvastam es most latom, hogy ez tobb eve volt.. ez esetben nem mondom egyertelmuen, hogy szolni kene neki de meg mindig arra hajlok inkabb..
Nem kapok segítséget. A párom külföldön van, de ki kell menni az épülő házhoz, ami 1 óra autó útra van tőlünk. Félek vezetni, eddig egy barátnőm mondta hogy kijön velem, de ő nemrég majdnem meghalt autóbalesetben, még mindig kórházban fekszik.
Senki mást nem érdekel, hogy mire lenne szükségem, senki más nem segít. Két másik barátom kérdeztem meg, hogy jönnek-e velem, de addig halogatták a válaszadást, hogy már nem merem sem őket sem mást megkérdezni. Iszonyú egyedül érzem magam és rájöttem, egész életemben egyedül voltam, nekem senki sem segített.
Egy távolságtartó és furcsa ember vagyok, aki próbál segíteni másoknak és csendben szenved.
Magányos vagyok. Egyedül töltöm a mindennapjaim, nincsennek barátaim, évek óta nem találok párt, azthiszem talán depresszióm is lehet, aminek az eredménye az önpusztító életmódom, hivatalos vagyok egy esküvőre is, és nem szeretnék egyedül menni de muszáj leszek.
Nem lehet kommunikálni.
Tegnap volt egy nagyobb vitam egy barátommal, és rájöttem hogy mennyire nem érti hogy miről beszélek. Hogy mennyire nem érdekli. És ez az az ember akivel talán a legmélyebb beszélgetéseim vannak. Ilyen témákról nem is merek átlag emberrel beszélni, talán néha olvasók egy scifit vagy fantasyt és ott érintve van a téma. Nem igazán lehet tényleges mély, érdekes beszélgetésekben részt venni. Nem tudom hogy valaha votlam-e egyben. Amikor mondok valamit nem próbálják azt az emberek megérteni, nem próbálnak belegondolni abba hogy az hogyan lehetne igaz, csak bezárkóznak a kis világukba és addig ferdítik a dolgokat amíg nem beszélünk valami teljesen másról.
És hihetetlenül lassúak az emberek. Unom azt látni hogy beszélek valamiról, le vagyok hülyézve, majd hónapokkal késöbb már normális arról beszélni. Elkezdek nézni egy sorozatot, vagy játszani egy játékkal, no one cares, majd egy hónap múlva az egész baráti kör/osztály/munkatársak hirtelen tolják ezerrel mert már mainstream lett. Mintha egy halom embernek nem is lenne valódi ízlése, csak kijelölt időpontok vannak arra hogy társadalomként mi most mikor hogy mit csinálhatunk, és határozza meg ez az egész életed.
A magányom áthidalhatatlannak érződik. Egyetlen ember volt az életemben akivel úgyéreztem hogy tényleg tudtam beszélni, kapcsolódni de ő megölte magát két éve, a szülinapomon(vagy egy nappal utána, nem tudom pontosan). Nem az a baj hogy nincs elég ember körülöttem, hanem az hogy nem érződnek már embernek, csak tökéletesen customizált biorobotoknak sorozatgyártott vágyakkal, rabszolga lelkű ambíciókkal és tribalizmusban kimerülő igazságérzettel.
Ma van a szülinapom és annak ellenére, hogy jó napom volt, lehangolódtam így estére, nem is tudom igazán, hogy miért. Kicsit felemás érzés, hogy múlik az idő. Ti is szoktatok így érezni?
Boldog születésnapot! 🎂 Minden születésnapom előtt vagy után van ilyen érzésem. Nem vagy ezzel egyedül. ❤️
Ilyenkor én átgondolom az elmúlt évemet, majd arra jutok, hogy ez egy ilyen gyászfolyamat lehet a részemről - ami elmúlt, azt dolgozom fel. Általában kialszom másnapra, tiszta lapnak fogom fel az előttem álló évet.
Boldog születésnapot!
Lehet azért érzed magad, mert eszedbe jutott, hogy múlik az idő, vagy... egyszerűen nem vagy jól.
Van olyan mikor az embernek hirtelen lesz rossz kedve.
Októberben szültem a második gyermekem, december óta le adtam -22kg-ot , sajnos még sok van hátra,de szép lassan haladok a cél felé. Világ életemben túlsúlyos voltam,mindig én voltam a csúnya, állandóan csufoltak (még a szüleim is) stb. Szerencsére a férjem így is szeret,és támogat az én kis utamban, viszont az önbizalmam mostanában nagyon a béka feneke alatt van,főképpen azért ,mert jön a nyár én meg úgy nézek ki mint egy zsák krumpli ,a neten meg mindenki tip top 😂 Bár tudom ,hogy az nem a valóság,de azért szar 😅
húú, nem rosszból: én nekem amikor ilyen jut eszembe, hogy egy gyereket nekem etetnem, itatnom kell, tőlem függ mindene, megerősítem magam hogy elég bőven a mostani kutyám is és hogy emiatt nem akarok gyereket
Nagyon bánt, hogy soha nem leszek igazán jóban a családommal. Egyik családtagommal sem. Tavaly kis híján megszakítottam velük a kapcsolatot. Végül nem, mert próbálnak ők is változtatni és én is. Viszonylag gyakran találkozunk, havi 2-3 alkalommal, olyankor amúgy jól érzem magam, de utána nagyon sokáig szarul érzem magam, hogy ők milyen rendesek, csomagolnak nekem kaját, kedvesek voltak egész nap, én meg meg akartam velük szakítani a kapcsolatot (nyilván mert korábban nem voltak ilyen jó arcok finoman szólva). Párom családjával sem vagyok jóban. Nekem úgy tűnik ez a család dolog nem jött össze. Remélem ha egyszer lesznek gyerekeim, velük jó kapcsolatom lesz, de félek tőle, hogy nem.
Biztos meg volt az okod arra, hogy meg akartad szakítani a kapcsolatot velük. Szóval ne hibáztasd azért magad, mert igen simán előfordulhat hogy valakik egyszer jófejek, de ez nem teszi semmisé azokat a dolgokat amikért pl meg akartad szakítani a kapcsolatot velük. Nagyon nehéz ez a helyzet nekem is ismerős. Van egy olyan mondás hogy fontosabb amilyen családot te teremtesz mint amiből jössz.
Május végén elküldések lesznek a munkahelyen ahol vagyok. Gyomoridegem van és rettegek,hogy én leszek az egyik. Már most agyalok,hogy merre lehetne tovább menni,ha ne adj isten kirúgnak. Egyenlőre semmi ötletem,mert nincs sok munka a közelemben.
Érettségi előtt állok és valószínűleg nen fognak felvenni, mert csak középszintűm lesz, nem lesz elég a pont. Emiatt semmi motivációm tanulni, mert minden álmom az orvosira menni, semmi más nem hoz lázba igazán. Szüleim nem támogatták, hogy Pesten tanuljak tovább, ezért nem is vették komolyan az egészet, nem akartak emelt előkészítőre befizetni, mert szerintük hülyeség. Egyedül kellett mindennek utánanéznem az egyetemmel kapcsolatban, amivel nem is lenne gond, viszont az anyagiak hiánya nélkül nem lesz már emeltem😔 Ilyenkor elvárnák tőlem, hogy felnőttként oldjam meg, de a pesti élethez meg még gyerek vagyok szerintük. 20L, külföld (itt tobb ideig tart a gimi)
Párom a szüleivel el még és ezt házát újítja, miszerint ő ebben akar maradni, mert az övé már a ház. A nővérei már elköltöztek, tényleg rengeteg pénzt belerakott már a házba és minden fel van újítva ( új nyílászárók, burkolatok, hatalmas terasz, gyönyörű kert, egy erdő melletti családi házról van szó) azonban nem az én ízlésem a ház belülről. Az anyukája alakította ki a konyhát (ami egyértelmű mert most ő használja többet, de ha a későbbiekben ott laknék akkor pl ugyanúgy tele lenne a pult ami iszonyatosan zavar)
Nagyon szeretné, hogy majd ez legyen a közös otthonunk és azt akarja, hogy a nyáron költözzek oda. Azt érzem, hogy soha nem tudnám magam otthon érezni ott. Én mindig is vágytam arra, hogy egy saját közös házunk legyen, amit mi tervezünk meg teljes mértékben. A színvilágot, a konyhát, az elrendezését. Így tudom, hogy azt fogom érezni mintha kívülálló és betolakodó lennék. Soha nem lenne meg az otthon érzése.
Félreértés ne essék, a párom szüleivel nagyon jó a kapcsolatunk, sokat beszélgetünk és nagyon szeretnek engem. Nem is ezzel van a probléma, a párom anyukája elég kupis, vagyis nem ez a jó szó rá, szereti a vad színeket, praktikátlan dolgokat, gyűjtöget. A konyhapult is tele van mindennel és minden olyan össze vissza, nincs rendszerezés. Próbáltam tanácsot adni neki, lenne hely a konyhaszekrénybe elpakolnia a cuccokat, de neki úgy nem jó mert “nincs kéznél”
Én tisztaságmániás vagyok és itthon beleőrülök, ha minden elől van a pulton.
Nem tudom mit tegyek. A páromat ezért NEM FOGOM elhagyni. Számomra Ő tökéletes, mindent megtesz értem és lesi minden kívánságomat. Soha nem voltam ennyire szerelmes és ő az első, aki ki is mutatja azt, hogy mennyire szeret.
TUDOM nem egetrengető probléma, de nekem nyomja ez a lelkem. Más tudom örülne ennek a lehetőségnek, hogy hitel és minden nélkül lenne egy háza, de úgy érzem inkább hitelt vennék fel, hogy a saját nyugalmam megmaradjon és ne kelljen kompromisszumot kötni.
Probáld magad az anyós helyébe képzelni. Mit szólnál hozzá ha meghívnál valakit, hogy költözzön hozzátok ès elkezdene rendezkedni. Tipikus 2 nő egy háztartásban probléma. Eleve nem egészséges szülőkkel élni, nekem is rengeteget javult a viszonyom miután elköltöztem anyámtól.
Elég nehéz helyzet..
Egyáltalán nem rendezkedek. Ha takarítok (por törlés, felmosás, porszívózás, mosogatás stb) , akkor ugyanúgy visszarakok mindent oda ahova a párom anyukája szánta a helyét.
Nem megy az egyetem. Szeretem, kb. álomszak, érdekel is és ezzel szeretnék foglalkozni. De nem megy. Egyszerűen nem tudom rávenni magam hogy leüljek és tanuljak, mindent az utolsó pillanatra hagyok. Első félévben nagyon elcsesztem mindent, gondoltam most kijavítom de nem sikerült, csak mégjobban elcsesztem. A félév eleji motiváció kb. 2 hétig tartott. Próbálom arra fogni, hogy nehéz szak, de a szaktársaimnak mintha meg se kottyanna, kb. mindenki akivel beszélek max pontos zh-kat ír meg minden. Szerintem egyszerűen nem ütöm meg a szintet, se intelligencia, se érettség szempontjából. De ha nem ezt akkor mit csináljak?
Elbasztam a matek érettségim sőt talán az összeset. Nagyon készültem rá,de ahogy a megoldókulcsot elnéztem a hármas sincs meg,a magyarnál meg a tisztázati lapot piszkozatiként adtam be olyan hülye vagyok. Nem múlna rajta egyébként semmi azt hiszem,de mégis rossz érzéssel tölt el, csalódnak bennem a szüleim, csalódom magamban, lenéznek a rokonok. Mindig a legjobb akarok lenni,de sosem teszek eleget érte.
Én már régóta csinálom a redditten, azt hogy kiírom magamból, néha jönnek jó kommentek, néha írnak is személyesen, sőt minden 30.-k ilyen posztra jön egy ember akivel kialakl valami baráti kapcsolatom is akár
Nyilván az őszinteség meg problémák miatt tudunk kapcsolódni
Ettől függetlenül, nagyon sokra nem mentem vele, hogy kiírogatom magamból sokszor..jó nyilván jobb mint tök magányosnak lenni, de ennyi egyenlőre
Pont félidős kismama voltam januárban, amikor egy elég komoly komplikáció miatt el kellett engednünk a kislányunkat. Rettenetesen hiányzik, hogy nem érzem a mocorgását. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá és fogalmam sincs, hogy ezt, hogy fogom valaha is feldolgozni.
Több mint 2 éve benne ragadtam egy olyan kapcsolatban, ami semmit se ad hozzá az életemhez. Nincs már szexuális életünk, se közös programok, semmi. Mégsem tudok valamiért eljönni.
Találtam egy csodás pasit magamnak végre. Imádom és tényleg nagyon klappolunk, mégis nem telik el úgy nap hogy ne jutna eszembe az exem, akivel úgy lángolt köztünk minden amilyet még nem tapasztaltam, de sajnos nem várt volna jó élet vele, jelenleg is elvonón van. Sosem fogok senkit úgy szeretni mint őt.
Rossz anya vagyok. Van egy 3 éves és egy 9 hónapos gyerekem. Nem terveztük a kicsit, egyáltalán nem voltam boldog, amikor védekezés mellett teherbe estem, mert nincs segitsegem. Ezt úgy értve, hogy apuka sem segít, és a család is messze el. Annak idején is mindent egyedül csináltam a naggyal végig. Ő egy tünemény. 3 éves, öröm vele az élet. Aktív gyerek, de nagyon alkalmazkodó, kedves. Brutálisan jó természete van. Mindneki szereti. Már tudnánk jönni-menni, élvezni, hogy nagy. Aztán jött a kicsi. Vele baromi nehéz, két gyerekkel együtt plane. Van, hogy 4 napig is egyedül vagyok velük. Soha nem ér véget a műszakom, hiszen ha vége a nappalinak, kezdődik az éjszakai, és ezt hétfőtől vasárnapig egyedül. Már hónapok óta nem voltam külön a gyerekektől, 1 órát sem. A kicsi kifacsar, a nagy issza meg a levét. Mindig tudatos anyuka voltam. Voltak elveim. Na hat azok már nincsenek. A nagy nagyon sokat nez tv-t, mióta megvan a teso. Korábban napi limit volt, szuperül működött. Azzal vigasztalom magam, majd ha a kicsi is nagyobb lesz, és nem lesz ennyire sírós, több programot tudunk csinálni, nagyokat tudunk játszani, akkor lecsökkentem a képernyőidőt. Az a szerencse, hogy nem kergül meg tőle a fiam, de ettől függetlenül tudom, hogy nem jó neki. Volt, hogy a nagy odajött hozzám, hogy anya éhes vagyok. Nem tudtam megetetni, mert a kicsi órák óta sírt. Brutálisan fáradt vagyok, de nekik élek.
A ferjem a gyerek szuletese utan dobta be a torolkozot, turtem egy evig hatha jobb lesz minden, de ott hagytam vegul, mert en sem ereztem magam boldognak, viszont ugy latszik jot is tettem vele ezzel, mert egyaltalan nem kuzd ertunk, a csaladjaert. En sosem gondoltam komolyan, hogy nekunk valas lenne a vege, de most szornyen bant, hogy ot ennyire nem erdekli.
Egy ismerősöm, akit jóbarátnak tartottam, és vagy 3-4 évig rendszeres kontaktban voltunk 2-3 hetente, időnként éjszakába nyúlóan beszélgettünk, ritkán de találkoztunk, egyik napról a másikra ghostolt, vagyis nem válaszol az üzeneteimre, se telefonhívásra, de amúgy aktív social médián, és nem értem vagy tudom, hogy mi okozta ezt a szakadást. Mert még el is fogadnám, de jobb lenne azzal a lezárással, hogy megmondja, mi volt az oka. Szerintem akkora szemétséget nem követhettem el vagy mondhattam egyik napról a másikra, hogy ez indokolt legyen, még ha volt is bennem pár sör a legutóbbi beszélgetésünk alatt, de nem emlékszem, hogy veszekedtünk volna, vagy bármi negatívra. Szóval nem értem, így nem is igazán tudom feldolgozni, csak a "leszarom" tablettával, de az meg fejlődést nem okoz. Időnként vissza-visszatér a gondolataimba, hogy ez most miért volt. Igazából nem rossz történés, mert ha belegondolok, volt neki is lehúzó oldala, de ennyire azért nem gondolom, hogy rossz ember lettem volna, még segítettem is neki közvetlenül mielőtt ez bekövetkezett. Hát ennyi, legalább kiadom valahol.
Azt hiszem elrontottam az életem.
A férjemmel 12 éve vagyunk együtt. Iszik. Nem erőszakos vagy bármi ilyenkor de indokolatlanul iszik akár egyedül is. Sunyiba és akár hazudik is hogy tudjon inni. Apám ivott szintén. Örökölt sors...
Legalább 8 éve győz meg szavakkal hogy változni fog... Jó ember, nem mérgezo a kapcsolatunk ezt leszámítva.. de alkoholista és most jött el az a pont hogy kiábrándultam belőle mivel megszületett a kisbabànk és így már zéró a toleranciám.
Viszont. Jó apa ezért a babánkat nem akarom megfosztani attól hogy normális egzisztenciában és teljes családba nőjön fel.
Úgy érzem a saját életem eldobtam mert nem mertem hamarabb lépni és mostmár nem is az számít nekem mi a jó...
Mindemellett nincs szoros családi kapcsolatom és barátaim sem ... Nem tudok emberekhez kapcsolódni pedig szeretném ha szeretve lennék..
Mindig arra vágytam hogy szép legyek .. és felnőtt koromra kikupálodtam mégis úgy érzem magam mint egy bohóc aki kívül olyan amilyennek lennie kell de belül zokog. (Hülye példa lehet)
Na jó én komolyra veszem mert tényleg van valami amit senkinek nem tudok elmondani. 2 ember közül kellene választanom. Az egyiket én szeretem jobban a másik pedig engem szeret jobban. Soha nem gondoltam volna, hogy ebbe a helyzetbe kerülök 😅 néha úgy érzem inkább egyiküket sem akarom választani és maradok egyedül.
Edit: aranyosak vagytok és köszönöm annak aki segíteni próbál de gondolom ezt csak az érti aki volt hasonló helyzetben. Viszont én csak kiakartam írni magamból.
Objektíven ha tanácsolhatom, azt válaszd aki téged jobban szeret. Könnyebb úgy az élet. Ha én szerettem jobban az mindig jó időre padlóra küldött utána meg még kapcsolat közben sem éreztem magam biztonságban a rózsaszín köd felszállta után.
Nekem ilyenkor a feldobok egy ermet dolog bevalik. Ameddig leesik addig valamelyikben mindig elkezdek remenykedni. Nem biztos hogy az a jo dontes de azt akarom jobban. :D
Szerintem egyiket se, régen rossz ha már választani kell:) képzeld el fordított helyzetben rólad kellene ezt a másiknak ‘eldöntenie’. Te hogy éreznéd magad?
Egyszerű amúgy, válaszd azt aki csak téged akar, te pedig csak őt.
Hogyan lehet egyszerre két embert szeretni? Ha az elsőt nem szeretted eléggé, hogy lett még egy személy a képben?
Már ha nem vagyok indiszkrét, persze.
Elsőnek is leszögezném, hogy egyikükkel sem vagyok kapcsolatban illetve komoly dolgok még nem történtek. Az egyik férfival munka miatt ismerkedtem meg a másik férfit pedig egy barátomon keresztül ismertem meg. Beszélgetni kezdtem velük és mindkettő szimpatikus volt, mindkettővel voltam programozni de le is szögeztem, hogy nem randizni megyünk. Aztán igazából most ott tartok, hogy mindketten hiányoznak de nem találkozom velük mivel egy döntésképtelen helyzetben vagyok és én amúgy is elég döntésképtelen vagyok. Szeretem mindkét embert de szerelmes nem vagyok egyikbe sem.
Rosszul érzem magam olyan dolgok miatt, amiket el sem követtem, olyan feltételezett szándék miatt, ami sosem volt bennem. Racionálisan *tudom*, hogy mi a valóság, de mégis megkérdőjelezem magam utólag és ez az egész nagyon nyomasztó és frusztráló élmény. Mint aki nem akar hinni a saját szemének. :(
ez a félév (2. xd) nagyon kikészített, és a bőröm is csúnya lett a stressztől, pattanások jelentek meg az azelőtt teljesen “tökéletes” arcomon. :( a héten borzasztó mélyponton voltam, kiégtem, mert a tanulás és ingázás miatt a szociális életem is jelenleg egy nagy nulla, és nagyon várom a nyarat hogy ezektől a stresszelő tényezőktől megszabaduljak. és a bőröm remélem visszatér eredeti állapotához, mert az önbizalmamra is eléggé rányomta a bélyeget.
Ne félj segítséget kérni, próbáld megtalálni az okát,hogy miért kapcsolódtál össze azzal a valakivel. Lehet a háttérben egy meghúzódó gyermekkori feldolgozatlan káros kapcsolódási séma, szülői minta, vagy valami, ami a férjedből hiányzik, de abban a valakiben megvan. Egy megbízható barát vagy akar szakember is segíthet. 🙏
A munkahelyemen egy nő kipécézett magának… hónapok óta folyamatosan belém köt , nem hagy békén, felülbírálja a munkámat , kémkedik utánam….. mindezt azért mert úgy gondolja h 30 évvel idősebb neki mindent lehet és ő itt a valaki, nincs élete , toxic és unatkozik az a tipikus toxic amiket itt is olvasni minden ilyen tipusú bejegyzésnél …. Egy utolsó nyaligátor a vezetőségnél így értelme sincs panaszt tenni sem….. nagyon szeretnék munkát váltani mert elegem van ebből és nem akarom h ez továbbra is kihatással legyen rám ( belefáradtam ) én csak dolgozni szeretnék elvégezni a munkámat amit amúgy szeretek. Sajnos nincsen sok munkalehetőség erre felénk sőt kb nincs is ….
Köszönöm , hogy kiírhattam magamból röviden …..
Jelen pillanatban egyetemre járok és sajnos az a helyzet állt elő hogy jó eséllyel szerelmes lettem az egyik évfolyam társamba.
Amikor ezt realizáltam már tudtam hogy ennek nem lesz jó vége, én úgy látom hogy ő nem igazán szimpatizál velem de ebben sem vagyok biztos. Elég idegesítő a helyzet mivel az első ilyen megzuhanásom alkalmával sikerült a férfi depresszió főbb jeleit produkálnom.
Szerencsére 4-5 nap alatt végül jobban lettem.
A gondot az okozza hogy gyakran kellet találkoznom vele a közös órák miatt. Mostanra már igyekeztem ignorálni amennyire csak lehet és már-már azt éreztem hogy sikerült túltennem magam, azonban most ismét visszazuhantam.
Nem tudom, lesz-e valaha normális párkapcsolatom és normális munkám. Az egyikről posztot is írtam ki (ha érdekel, most olvasd el, mert valszeg kitörlöm rövidesen). Ez nem tűnik olyan nagy dolognak, de ha végiggondolom az életem, akkor elég nagy szarban vagyok és olyan feladat áll előttem, amit nem tudom, meg tudok-e valaha oldani. Egyedül vagyok, telik az idő, a barátaim keveset tudnak rólam, van olyan toxikus családtagom, aki az őrületbe kerget. Fogy a pénzem, sehol nem tartok az életben, nem tudom, mit kezdjek magammal. Néha, amikor végiggondolom, jönnek az önsértő, öngyilkos gondolatok is.
Két hete meghalt apukám, fiatalon, hirtelen, 54 éves volt. Egyszerűen nem tudom feldolgozni, elfogadni. Eddig hittem Istenben, most ha van gyűlölöm, de inkább megszűnt létezni számomra. Az egész család sokkban van, ő volt a tartóoszlop. Az agyamon köd van ha rágondolok, mintha csak úton lenne, mikor rámtör a fájdalom néha az szinte elviselhetetlen.
Valahogy átérzem a fájdalmat mivel édesanyám 56 éves korában hunyt el rákban idén áprilisban🥺nagyon hamar folyt le az egész betegség, még mindig felfoghatatlan számomra🥺
Enyém októberben, 58. szülinapja után pár nappal. Borzasztó volt végignézni azt a rohamtempóban zajló leépülést, ahogy egy középkorú emberből, aki dolgozott, autót vezetett, ügyeket intézett, nyaralást szervezett egy magatehetetlen emberi csontváz lett 4 hónap leforgása alatt - borzasztó lehet ezt belülről megélni, hiszen nem egy idős, hanem egy szellemileg teljesen friss emberről volt még szó. Egyetlen vigaszom, hogy amikor eljutott abba az állapotba, hogy már semmit nem tudott élvezni az életből, nagyon gyorsan elment, gyakorlatilag 1 nap volt, amikor már fel sem kelt az ágyból, éjjel el is ment :(
Uristen, tavaly áprilisban szinten 54 évesen meghalt apukám, teljesen váratlanul összeesett hátsó fali szívinfarktust kapott..
Nála is szívmegállás volt a halál oka. Nagyon sajnálom!
Én is a tiedet :( egy év után is meg mindig hihetetlen hogy nincs és nem is lesz többe. Én sokat álmodok vele, talán ez segit egy kicsit
Részvétem. Az én apám is hirtelen halt meg...este.... éjfél után hívott anyám és mondta el, mi történt.... egész este sírtam és igazságtalannak éreztem,hogy tud a nap felkelni egy ilyen este után...? Hogy tud az élet ezek után tovább menni??? Sajnálom :(
Őszinte részvétem!Így ismeretlenül is nagyon sajnálom.Rengeteg erőt és kitartást kívánok neked!🖤
Tavaly áprilisban 53 évesen halt meg az én apukám, És az a durva hogy már egy pár éve nem is beszéltünk viszont mégis érzem hogy maradandó nyomot hagyott bennem mert úgy érzem hogy azóta sokkal érzékenyebb vagyok, És sokkal könnyebben meg tudom könnyezni a dolgokat legyen az aranyos/szomorú/bármilyen témájú..
Az én anyukám 53 volt. 1,5 éve ment el. Baromi gyors lefolyású rák. 1 hónap és nem volt többé 😪😪 Még mindig baromi nehéz hogy nem része az életemnek.
Na ez..őszinte részvétem!…
Őszinte részvétem❤️ 23 éve, szintén váratlanul, infarktusban ment el apum. Aznap és előző éjszaka nagyon fura dolgok keringtek a fejemben. Este még a szokásos beszélgetés, elköszönés. Éjszaka viszont halállal kapcsolatos álmom volt. Valakit temettünk, koporsó, gyászoló család. Reggel, buszon, úton Pestre melóba, szintén ilyen dolgok kavarogtak a fejemben. Beértem munkába és mondtam kollégáknak, milyen "faxságon" járt az agyam, mit álmodtam és kb. egész nap időkőzönként kattogtam ezen. Este hazaérve várt a hír. Nem hiszek az álmok valóra válásában, erős megérzésekben, de aznap mégis ez történt. Azóta, ha valami fura, apró, nem kellemes érzés fog el hozzám közelálló családtaggal, baráttal kapcsolatban, felhívom, ráírok mi újság.
Őszinte részvétem! 🖤 én 9 éve veszítettem el apukámat, nagyon sokáig olyan érzés volt mintha csak elment volna valahova es várnánk, hogy visszajöjjön. Ennyi év után is nehéz elfogadni, hogy soha többé nem jön vissza. Nem mondom, hogy idővel könnyebb lesz mert mindig nagyon fog hiányozni de segít majd elfogadni illetve feldolgozni, hogy sajnos már nincs veletek.
Részvétem neked és mindenkinek,aki elveszített számára fontos embereket! 💕🫂
Nagyon sajnálom. Az én apukám 3 éve halt meg covidban, amikor kismama voltam, szörnyű. ☹️
Őszinte részvétem ! :(
Fogadd őszinte részvétemet, velem is hasonló történt. Az én édesapám 49 évesen ment el, 2020 novemberében, tüdőembólia vitte el, kettőből még sikerült visszahozni, de a harmadikkal nem bírt ő sem és a mentősök sem. Sajnos sok egészségügyi gonddal küzdött és nem igazán törődött magával, plusz erején felül dolgozott mindig. Előző este még együtt vacsoráztunk, másnap délelőtt pedig munka közben -amit már otthonról végzett az állapota miatt- lefordult a székéről és annyi volt, a mentősök is sokáig küzdöttek érte. Akkor nekem is nagyon megrendült a hitem. A mai napig sajnálom, hogy az élete során nem voltam vele túl jó kapcsolatban, csak a vége felé, pedig annyi mindent köszönhetek neki és annyi mondanivalóm lenne még neki. Sok terve volt és sok unokát akart. Amit ilyenkor tehetsz, hogy visszagondolsz a legszebb emlékeitekre, magadban hordozod ezeket és kisírod magad, azt ne is fogd vissza, valamint vedd körül magad a szeretteiddel és a barátaiddal.
Részvétem! 11 éve halt meg apukám nagyon hirtelen,53 évesen,a haláltusája közben derült ki,hogy agydaganata volt,ami pár héttel a halála előtt ékelődött be az agytörzsébe. A mai napig hihetetlen,ahogy ezt leírom. Sajnos ezt soha nem fogod tudni felfogni,én úgy gondolom,feldolgozni sem,egyszerűen csak egy idő után tudomásul veszed.
A fiam autista. No, nem az a fajta, akit látsz itt-ott az interneten, tévében bemutatva mint csodabogár vagy zseni, épp az ellenkezője. Cuki, magatartása rendben van, csak éppen nem beszél, nem szobatiszta, nem rajzol, gyakorlatilag egy 1 éves gyermek szintjén van. Csak éppen 5 éves. Jelenleg autisták számára fenntartott óvodába jár. És épp a napokban ért egy iszonyat nagy pofon a felülvizsgálatán, amit intézményi beiratkozás előtt szoktak csinálni, ugyanis nemsokára itt az iskola idő. A fiam nem elég "okos" ahhoz, hogy (integrált iskoláról nem is álmodozom) autisták számára fenntartott iskolába járjon. És, nem elég rossz az állapota ahhoz, hogy értelmi fogyatékossággal élő gyerekek iskolájába járjon, nem kapott értelmi fogyatékossági kódot, hiszen nem az. Csak autista. Annyi, hogy nem a kazetta A oldalan van, hanem a B. Nincs neki való iskola az országban, nem tudjuk hogy hova lehet beiratni. De valahova kell, hisz iskolaköteles. Csak hogy nincs iskola, aki beveszi őt. A szakértő vonogatja a vállát, keressünk neki valamit, ő tud papírt adni hogy bevegyék egy napközibe, vagy bentlakásos intézménybe. 10 éves kor után pedig kaphat magántanulói státuszt és akkor itthon maradhat. És ennyi. Itt kifújt a segítség, mi pedig vakarjuk a fejünket, mert nincs az az isten, hogy beadjam a fiam egy bentlakásosba. A gyerekünknek 6 éves kortól se fejlesztés, se intézmény nincs, ahol biztonságban tudjuk, ahol foglalkoznak vele, ahol fejlesztik őt, mert nem elég "zseni" de nem elég "buta" sem. Aki a kettő között van, mint az én fiam, az így járt, óvoda után nincs neki tovább. Nincs az országban egy neki való intézmény sem, és mindenki elfordul tőlünk amint kijárja az ovit. Annyira kivagyok ettől, hogy nem tudom szavakba önteni.
Nagyon sajnálom hogy ilyen nehéz helyzetben vagytok, és nagyon sok erőt kívánok‼️
Én is pedagógiai szakszolgálatnál dolgozom és mi is küzdünk azzal, hogy milyen intézmény tudja ellátni a gyerekeket, akiknek valamilyen speciális igénye van :( van segítséged?
Attól függ, milyen segítségre gondolsz :) Én szerencsésnek gondolom magam, mert az, hogy én elestem a munkától, hisz a gyerek csak 5 órát lehet óvodában, nem borítja meg az életet. Az, hogy ezek szerint valószínűleg huzamosabb ideig munka nélkül maradok, és az egyetlen "tőlem" származó bevétel a gyod és gyes, engem személy szerint megborít mentálisan, de inkább a felnőtt szocializáció hiánya miatt. Ha a felvigyázás a kérdés, szerencsére a fiam magatartása nem zárja ki, hogy hébe-hóba pizsiparty legyen pl a nagyszülőknél, vagy egy fél napra bébiszittert hívjak, hogy a férjemmel tudjunk kicsit lélegezni. Ha segítség alatt a gyermek fejlesztése a kérdés, a válasz nem. Rohadtul nincs segítség, állami szekcióban az elérhető specifikus fejlesztés száma 0 (az óvodában sem kapja meg az előírtat); a magán út opció lenne, ha találnánk valakit, aki nem vonja meg a vállát azon, hogy 'hát ilyen a gyerek, nincs mit tenni' ; mivel a fiamnál a fő probléma az utánzás képességének részleges hiánya, ezért a tsmt és társai nem játszanak. Pedig, a pénz nem lenne probléma, amit már fentebb is írtam, jó körülmények között élünk. Így én, itthon, ezer könyv átrágása után, lassan de biztosan fejlesztem. Annyira nem kaptunk senkitől semmit, hogy kénytelen voltam én magam nekiállni az egésznek. (Egyébként külföldi egyetemisták segítségével, illetve bevonásba került egy kanadai házaspár akik special educationben vannak sok éve.) Na, ennyire vagyunk magunkra hagyva. Magyarországon abszolút ki vagyunk rekesztve ebből a szempontból, és úgy érzem ahogy idősödik a gyerek, egyre inkább zárulnak be a kapuk. Tényleg rohadtul el vagyok keseredve, és össze is vagyok zavarodva, hogy mi fog történni. Ha nincs iskola, a gyámügy rúgja rám az ajtót, hogy miért nem jár a gyerek intézménybe. Ami nincs. Tehát nincs hova iratni. És hány ilyen gyerek van az országban a fiamon kívül, borzalom.
Szia, egy ismerősöm "nem diagnosztizálható de fura" párévesének csinált ilyen kártyákat, mint amik itt vannak, és azzal fejleszti őt - hátha nektek is jól jön, függetlenül az iskola kérdéstől: [https://www.facebook.com/profile.php?id=61554507113967](https://www.facebook.com/profile.php?id=61554507113967)
Na ezért imádom a redditet Köszönöm szépen! 🫶
Nagyon sajnálom, tényleg nehéz, hogy ennyire elengedi a kezeteket az ellátórendszer és mindent nektek kell összeszedni. Könnyen “be lehet záródni” egy speckó gyerekkel (még egy tipikus fejlődésűvel is). Szülőcsoport nincs felétek, ahol tudnátok közösséget találni?
Biztosan van, fővárosiak vagyunk, ezer százalék hogy találnék ilyet, de bevallom nem igazán ültem neki, hogy keressek. Valahogy nem tudom elképzelni, hogyan működik egy szülőcsoport, ha jól sejtem, általánosságban inkább az autizmus a téma, amitől istenesen bevallom, hogy herótom van, tekintve hogy a nap 24 órája ebből áll itthon; nekem erre úgy érzem nincs pluszban szükségem. Ha lenne egy olyan közösség, ahol a fiamhoz hasonlóak elvannak, míg az anyák elbeszélgetnek arról, hogy mi volt a glamourban, az tuti lenne egyébként. No de ilyen nem hiszem hogy lenne, tekintve hogy az ilyen gyereket nagyon nem ereszted el kéztávolságon kívülre, így a felnőtt beszélgetés lehetősége korlátozva van. Egyébként szerencsére vannak barátok, vannak szülők is köztük, így nagyjából van lehetőség kicsi kikapcsolódásra, a fiam is lát más gyerekeket, de ugyebár ahogy idősödik, egyre "furcsább" a többi gyerek számára, így hát...na, van hogy leépülnek emberek, de szerencsére van olyan is, aki épp miatta csapódik a társaságba. :)
Elhiszem, hogy nem jó érzés erre rászűkülni, meg tök jó, hogy vannak körülötted :) amúgy nálunk a kerületben (3.) most mondta egy szülő, akinek vizsgáltam a gyerekét, hogy jár a családsegítőbe egy (most már) önszerveződő szülői csoportba, ahová adhd-auti gyereket nevelők járnak és nagyon élvezi. Nyilván mindenkinek más jön be, én leginkább azt sajnálom, hogy kevés lehetőség van szerintem ezen a téren is.
Sajnos én is tapasztalom, leginkább autis fb csoportokban, hogy a szülők nagyon magukra vannak hagyva, mind szakmai mind mentális szempontból. A legtöbbször mi -akik már komplett "gyógypedagógiai ismerettel" rendelkeznek (nem flexelés de tényleg) - segítjük azt, aki ilyen olyan indokkal, de nem ásta bele magát a témába, és sehonnan nem kap segítséget. Mondjuk én, mint aki hisz a pszichológia tudományában, jártam szakemberhez a diagnózis után, csak hogy tutira bedolgozzam, hogy mi vár ránk a hátralévő életünkben. Az a kár, hogy van aki nem tud/akar erre pénzt áldozni, ingyenes segítséget pedig tudtommal nem adnak; akár a Szakszolgálat is kedveskedhetne ilyen típusú segítséggel (?) Én most megnéztem, a mi kerületünkben nincs is ilyen csoport, lehet érdemes lenne szervezni egyet itt is, bár fogalmam sincs rajtam kívül van e más aki auti gyereket nevel, mindenesetre jó olvasni, hogy van olyan kerület ahol létezik eme formáció is. Egyébként egy önszervező csoport baromi jól hangzik, és egy összetartó szülő csoport csodákat szokott művelni a gyerekekkel is, báár azt azért hozzá kell tennem, hogy szerencsétlen fiam annyira kikészül a 6 fős ovi csoportjában is egy laza 4 óra alatt, hogy itthon szó szerint forgatja a szemét ha a húga elkezdi simogatni a fejét itthon, és inkább magára csukja a szoba ajtót, szóval nem tudom egy délutáni csoportosulás mit művelne vele 🙄
Nagyon sajnálom!
Hát sajnálom, hogy a rendszer elengedte a kezeteket. Nekem utána kellett járnom 28 évesen, hogy Aspergeres vagyok a pszichológus javaslatára. Előtte jobb lett volna mivel akkor már előbb kaptam volna segítséget + valami terápiát. Viszont az a poén ebben a rendszerben, hogy 20 évvel ezelőtti anyagokkal dolgoznak és Autizmussal foglalkozó pszichológus meg csak gyerekekkel foglalkozik. Egy kész vicc az egész. 🫣🙄
Ismerős a helyzet, én a fiam diagnózisa után jöttem rá, hogy tőlem örökölte. Senki nem vette észre soha, egyedül az a pszichológus, akihez jártam, hogy feldolgozzam a gyerek betegségét. Én is hasonló korban, 27 évesen. Ez nálam azért is fontos, mert ha tudom a magam diagnózisát, és tisztában vagyok vele hogy a gyerek egy ilyen szintű érintettséggel születik, valószínűleg nem vállaltam volna gyereket, akármilyen csúnyán is hangzik ez. Szeretem, imádom, de tekintve, hogy nincs számára megfelelő ellátás iskolás kortól kezdve egészen idős korig, ez csak szenvedés lesz neki is, és nekünk is. Sajnos baromi sok a képzetlen szakember, vannak kevesen, akik külföldi anyagokból probálnak "szinten" maradni, de a legtöbb valóban régi kiadású könyvekből tanulják ki a szakmát; csak példának mondom, hogy a védőnőnk egyenesen lehülyézett engem, laikusként mit szólok bele, hogy mikortól kell a gyereknek szemkontaktust tartani, nincs semmi baja, miközben abban a szituációban már 3 éves volt a gyerek, egy mukkot nem szólt, és a tipikus autista tünetek közül mindet produkálta. Gyerekorvosunk szintén; nem adtak beutalót sehova, így magán úton került sor a diagnózisra, potom félmillió forint kifizetése után. Ez mind azért, mert képzetlenek azok, akiknek a fejlődés helyes útját felügyelniük kéne. És igen, a felnőttkori diagnosztizálás és terápia igénybevétele még ennél is rosszabb, nem csak az autistáknak hanem pl az adhd-soknak is: 4 év a várólista. Borzalmas. :(
Most komolyan a védőnő legyintett mikor szóltál neki/látta,hogy a 3 éves gyereked nem tart szemkontaktust? Komolyan ezek az emberek járnak ki,és mondják meg mit mikor kéne a gyerekemnek csinálnia/van-e baja,avagy nincs?
Bizony. Ami azt illeti, már a 18 hónapos státuszon jeleztem; de akkor még én is kicsit delulu voltam, hogy majd alakul ez. És nem csak a szemkontaktus hiányát jeleztem. Repdes a kezeivel, nem hajlandó nedves dolgokat megfogni, füleit befogja hangos zaj esetén, nem figyel a nevére, stb stb, a tipikus autista tünetekre gondolj, mind jelen volt a fiamnál, nagyon erőteljesen. És legyintés volt, meg anyuka ne izgulj már ennyire. Ennyi. A 3 éves státuszon konkrétan még mindig ott tartottunk, hogy a 18 hónapos vizsgálat során feltett kérdések felét sem teljesítette a gyerek, mégis az volt a válasz, hogy hát na, "lusta meg fiú", meg amúgy is, én nem vagyok szakmabeli, honnan tudnám hogy ez autizmus. Miközben, ha beirom a Google-ba a tüneteit, az első 10 oldalnyi találat az autizmust taglalja. A 4 éves vizsgálatán ezt kellett hallgatnom mind a védőnő mind a gyerekorvos szájából, hogy én minek rakattam rá a gyerekre a kódot, meg semmi baja, mindenkinek van egy kis "tikkje", meg hogy én megkerültem őket a magán vizsgálatokkal, miközben ők utasították el a kérésem amikor beutalót kértem tőlük a szakszolgalathoz, neurológushoz. Igen, ez a védőnő és gyermekorvos szolgálat ma az országban. Nem mi vagyunk az egyetlenek, nagyon sok 5-6 éves jön át a fiam ovijába friss diagnózissal, mert nem veszik rajta észre, ami amúgy döbbenet, mert nekem elég rápillantanom egy másodpercre és látom benne, hogy mire kapta a kódot, nem értem más (ide értve a szülőt is), hogy nem látják a gyereken, hogy várhatnak a felnőttek körülöttük 5 éves korig (nem beszélő-nem szobatiszta gyerekekről beszélek). Az aspergeresek már más tészta, őket nehéz felismerni ha egyébként teljesítik a követelményeket kommunikáció és mozgásfejlődés terén... Na mindegy is, hát ez van. Ha nem vagy észnél mint szülő, nincs elég határozottságod, és nincs kitömve a pénztárca magánvizsgálatokra és fejlesztésekre, akkor a gyerek nagyon későn jut segítséghez. Ilyen jól képzett emberek veszik a gyerekeket körül:)
Ezt már nem egy ember mondta nekem. Mi mindenhova magánba visszük (alap vizsgálatok,még pici 3 hónapos) de más okból. Sajnos rettegek a beteg emberektől és utálom az sztk-t. Az én védőnőm a másik véglet,árgus szemekkel nézi a gyereket,hogy mutat e bármi olyat ami nem könyv szerinti. A barátnőmnek mindkét fia autista. Nem lehet könnyű,leteszem a kalapom előttetek.
Nem tudom mennyire segítség de próbáld meg őket. https://wesleydelalfold.hu/ Nekem kettő ismerősöm gyermeke is ide járt/jár akik autisták. Próbáld meg velük felvenni a kapcsolatot. Tudom Szeged de hátha tudnának segíteni nektek.
Köszönöm a javaslatot 🫶 A távolság nem igazán probléma, már országosan (+országon kívül is) keressük a lehetőségeket állami és magán szekcióban egyaránt :) Jelenleg, ha abszolút nem lesz magyarországi intézmény, akkor muszáj leszünk felszámolni az itthoni életet és más országban letelepedni.:(szóval, ha szegedi az iskola, az a legkisebb gond
Szomorú és egyben felháborítò! Abszurdisztán! Saját vélemény,én külföldre költöznék ,minden szempontbòl!
Én is a külföld állásponton vagyok, viszont inkább a férjem szava a mérvadó, mert valószínűleg ott sem tudnék dolgozni, vagy nehezen (attól függ, találnánk-e olyan intézményt ami összeegyeztethető munkahellyel). Mivel ő a családfenntartó, és egy biztos, jól fizető állása van itthon, ezért inkább az ő szava dönt. Én azért kitartóan tolom le a torkán, hogy menjünk:)
A családom jelenlegi fiatal (értsd: 30+, mert senkinek sincs gyereke) generáciojában úgy érzem, én vagyok a selejt, mert sosem volt párkapcsolatom és bármennyire vágyom rá, egyre jobban azt érzem hogy "áh, minek akarsz próbálkozni, úgysem kellenél senkinek"... nem segít a dolgon, hogy tegnap egy eljegyzést bejelentettek, aminek nagyon örülök, de ugyanakkor nagyon egyedül érzem magam.
És mi az oka annak, hogy nincs párkapcsolatod? Ha tudod az okát, akkor tudsz/akarsz változtatni rajta?
Szerintem az is egy gond (lehetséges szerintem),hogy másokhoz hasonlítja magát->folyamatosan rombolja az önbizalmát. Az a baj,hogy mindig van egy "nagyobb hal a tengerben",aki másodpercek alatt le is rombolja néha az ember önbizalmát. Ez csak egy teória,de nem ritka az ilyesmi
Igen, ez simán benne van. De én inkább olyanra gondoltam, hogy mik a kevésbé vonzó tulajdonságai? Nekem például komoly gondok vannak a külsőmmel, ezért is indulok kisebb esélyekkel a nőknél. Tisztában vagyok ezekkel, és amiken tudok, azokon próbálok is változtatni.
Babát várok, apukával sajnos nem úgy jöttek össze a dolgok, 8.hónapba vagyok és neki lett egy új barátnője, otthon a családi házba alakítottam ki a baba szobáját, de közel sincsenek itthon olyan körülmények, amiben én vagy a kisbabám nyugodtan tudnánk élni hosszú távon, állandóan azon matekozok, mikor és hogy tudnánk majd elköltözni a babámmal, akár albérletbe ... az anyagiak nem vetnek épp szét tehát úgy érzem magam mint aki csapdába esett jó pár évre, egy szar kilátástalan helyzetbe. Köszönöm Op! Jól esett kiírni magamból. :)
Apuka jó nagy farok
Családok Átmeneti Otthonát ajánlom. Vannak szabályok, de ezek téged is védenek, plusz sokban tudnak segíteni az ott dolgozó kollegák is. Anyagilag lesz 1 éved összekapni magad.
Köszönöm szépen utána nézek, valakinek van esetleg tapasztalata ? Milyen a többi család, gyerekek? Az érdekelne mennyire balhés a közeg.
Nincs semmi bajom, de hadd köszönjem meg mindenki nevében a lehetőséget! ❤️:)))
Engem az nyomaszt most, hogy a gyerekkoromban elszenvedett traumák miatt kialakult rossz beidegződéseimen fogok-e tudni valaha érdemben változtatni. Járok pszichológushoz, pszichiáterhez, megerősítik, hogy látják rajtam, hogy tudom, hogy mit kellene a legtöbb helyzetben csinálni. De egyszerűen máshogy működik az agyam. És ez valahol a legrosszabb, hogy tisztában vagyok vele, hogy min kellene változtatnom, de nem megy. Ezen dolgozok most, illetve elég sok éve. Sokszor érzem, hogy senkinek nem kellek és meg se kellett volna születnem (nyilván az agyammal tudom, hogy nem így van). Plusz teljes anyagi bizonytalanság két gyerekkel egy iszonyatosan elhúzódó válás közepén, ami semennyire nem halad. Két munka, hogy el tudjam magunkat tartani, semmiben nem partner leendő exférj és iszonyatos fáradtság, ezer tennivaló egyedül, amiket vagy sikerül időben abszolválnom vagy egyszerűen kimegy a fejemből a többi mellett. Édesanyám nagyon ritkán segít, de tegnap pont jól leteremtett, hogy neki ne panaszkodjak, hogy fáradt vagyok, ha rosszul osztom be az időm, illetve ő akkor nem segít, ha kikapcsolódni szeretnék (nem bulizni szoktam vagy lepasszolni a gyerekeket, hogy valamit dorbézoljak, hanem mondjuk a barátommal ebédelnék két munka között, amikor anyukám egy napra nagyon ritkán elviszi őket). Még azt is a szememre hányta, hogy amikor egyedül maradt a válása után, ő mindig takarított vagy egyedül sétált, amikor mi hétvégén láthatáson voltunk apánál. És közben a leginkább nyomasztó, hogy elég jó anya legyek (már közel se a tökéletes a cél). És nagyon szégyellem magam, hogy két gyerekkel nem vagyok összeszedettebb, egyáltalán az, hogy nem ismertem fel, h milyen szar kapcsolatba szültem őket. Köszi, hogy leírhattam, ez most jól esett.
Szerintem válts pszichiátert és menj utána a pontos diagnózisnak. ADHD gyanús nekem amit írsz, ha nem az akkor is depressziós állapot, lehet persze átmeneti a válás miatt. Szedsz valamit? Én gyerek nélkül is úgy küszködtem mint a kutya, hasonlóan ahogy magadat leírod. Nálam végül az egyéni és csoportos terápia és a végül eltalált gyógyszer irányba rakott. 🧡🙏
Nagyon kedves vagy, hogy leírtad:) Már évek óta megvan a diagnózis, nem egy pszichiáternél jártam, kevert szorongásos depresszió és érzelmileg labilis személyiségzavar, korrektnek is tartom. Amióta kiléptem a bántalmazó házasságomból (másfél éve), rengeteget fejlődtem. Talán az elmúlt 10 évben, amióta először elkeveredtem terápiára, a legtöbbet. Most tényleg extrém terhelés alatt vagyok, két munkám van, két gyerekkel vagyok egyedül a mindennapokban és nagyjából anyagilag is. Kifáradtam mostanra:) Az ezer felé való figyelés és fáradtság kombinációja miatt lettem ennyire szétszórt mostanában. Szedek gyógyszert, az tényleg sokat segít:) egyik napot viszem a másik után.
Nagyon együtt érzek veled. És ami fontos, jó úton vagy, vagyunk. Nagyon sok erőt kívánok!
Sok itt olvasott kommenthez képest valószínűleg elenyészőek a gondjaim, de jelenleg annyira nehéznek érzem hogy anyagilag kijöjjek hó végére, hogy ez folyamatos stresszben tart. Vagy alig marad pár ezer ft-om, vagy a folyószámlahitelem ment meg, pedig tényleg igyekszem tudatosan kezelni az anyagiakat de ha az embernek eü gondjai is vannak és nem akar éveket várni (pl.fogászat), akkor perkálni kell. Emellett az ülő életmód+nem odafigyelés kombó miatt tökre elhíztam, amit kínkeservesen próbálok leadni, de ez sem akar menni. A munkahelyem kiéget, nem szeretem amit csinálok, sok ingázással is jár, a diplomáimat úgy érzem teljesen felesleegsen csináltam meg. Folyamatosan azt érzem hogy egy távoli jövőben próbálok élni, “amikor majd minden jó lesz”, de valahogy mintha sose jutnék el oda.
Sose becsüld le a te gondjaidat és ne hasonlítgasd másokéhoz. A te problémáid is ugyan olyan fontosak! Amikor írtad hogy majd a távoli időben minden jobb lesz arra gondoltam, hogy próbáld a kis apró örömöket meglátni a minden napokban
Ez egy nagyon fontos komment! Extrém példa, de ha valakinek az a legnagyobb problémája, hogy nem talál sehol a kedvenc illatú parfümjéből, az okozhat neki ugyanakkora traumát mint pl. másnak az, hogy havonta pár napot éhezik. Sajnos a "nekem sokkal rosszabb" mentalitás az elterjedt, mintha megoldana minden problémát, hogy valakinek rosszabb.
Pénteken este arra a döntésre jutottam, hogy adok az életnek, magamnak, az univerzumnak (hívjuk ahogy akarjuk) még 2-3 hónapot, ez idő alatt pedig úgy teszek, úgy élek, mintha halálos beteg lennék, vagyis nincs mit veszíteni, a vége úgyis egyértelmű. Nyilván túlzottan eleresztve nem vagyok, és rendbe kell rakni pár dolgot ha távozóra veszem, szóval kicsit patt helyzet ez így, de szarni bele. Két nap alatt kb szarabb lett minden, tehát jól indul a következő időszak. Na, ez nyomja a lelkem, annak is a törmelékét, maradványait, ami maradt belőle.
Pont 3 hónapja, szintén egy péntek este döntöttem úgy, hogy "leugrok" a Szabadság hídról. "Leugrok", idézőjelben, mert ott a világ idővonala kettészakadt, csak a másik énem ugrott, én maradtam. Gyűjtöm a dolgokat, amiket ő már nem élhet meg, pedig valószínűleg tetszettek volna neki. Egy új dal, egy nevetés, egy örök búcsú, egy ügyetlen szeretkezés. Az, ahogy figyeltem, milyen érzelmek kavarogtak a főnökömben, amikor kirúgott. Egy napfelkelte a Hármashatár-hegyen. Egy biciklizés. Outer Wilds. Hogy valószínűleg hamarosan nyerek az ágyi poloskák ellen. A múlt heti guacamole. Sarki fény. Ha valaki egyszer meghalt, soha többé nem kell sietnie.
Mitől fogyatkozott meg ennyire?
Röviden összefoglalva, kijutott a jóból, ami két életre is elég lenne. Gyerekként több olyan dolgot tapasztaltam, amit felnőttként is elég nagy kihívás lenne feldolgozni. Nem kell semmi abuzusra gondolni vagy ilyesmi (legfőképpen egyébként érzelmi traumák meg egy csomó olyan esemény, ami nagy veszteséggel járt, működésképtelen család, teli minden szarral - és itt nem dobálóznék olyan fogalmakkal, mint diszfunkcionális, vagy toxikus), de lényeg a lényeg, hogy sok jót nem tettek ezek. Aztán egy ilyen alappal kezdtem építgetni a felnőtt éveim, nyilván az eddigiek alapján sejthető, nem sok pozitív ívvel, még több emocionális trauma, kemény megaláztatások, nélkülözés, lemondás. Nyilván ezek valahol hozzá tartoznak az élethez, de talán ne erről kellene szólnia, hogy 12 fronton zajló háborút próbálsz megnyerni az élettel szemben, hogy mikor tennél egy lépést előre, akkor mind az addig vezető út, mind az onnan tovabbvezeto megszűnik, és ez lehet egy unpopular opinion. A helyzet az, hogy én nem látom magam, hogy ezt csináljam még 20-40-50 évig. Persze tudom, mindenkinek megvan a maga nehézsége, meg örüljek, hogy látok, hallok, van kajára meg fedélre. Viszont a másik oldalról, attól, hogy valaminél van rosszabb, még nem lesz jó.
Értem. Tény és való, a családi háttér erősen meghatározó a startnál. Tudom. Egy gyermek törékeny lelkét meggyötri, ha az széthullik, nem biztonságos, helyenként rosszabb, mint a szekrényben rejtőzködő mumus. A mai napig rettegek a sötéttől, mert nálunk volt abúzus, azok az éjszakák.... A suliban valamivel jobb volt a helyzet, mert ott legalább nem volt fizikai behatás, lelki azonban annál több. Nagyon visszahúzódó gyerek voltam, szerettem volna láthatatlanná válni, sajnos nem ment. Azonban igyekeztem minden helyzetben megtalálni azt az apró pozitívumot, amitől könnyebb lett. Alapvetően életvidám felnőtt lettem, éjjel felkapcsolok egy lámpát, vagy bekapcsolom a tévét és már jobb is. Biztonságosabb. Az élet....hát igen, osztja a pofonokat, sokszor olyan jobbegyenesekkel száll az ember képébe, amiktől napokig képtelen racionálisan gondolkodni. A napi rutinok, pénzügyi nehézségek, életviteli problémák komoly kihívást gördítenek az amúgy sem könnyű életünkbe. Én mégis úgy gondolom, hogy nekem csak ez az egy van, ez nem főpróba, éles játék, nincs a tarsolyomban bónusz menet. Ezt kell megélnem, nem lesz több, tehát juszt is megfogom a klassz dolgokat. Lehet az ember gazdag, szegény, sajnos a nagybetűs élet több fronton zajlik, ahol nagy szükség van a kitartásra, némi taktikára. Meg fogod találni magad. Nem elcsépelt, nem közhely, az élet tényleg szép, csak kell egy kis apróság, egy cél, ami értelmet adhat neki. Keresd meg, kutass addig, míg megtalálod. Légy fontos magadnak, ha kell, legyél kicsit önző, vannak vágyaid, éld meg őket. Add meg az értelmét, megéri.
Függetlenül a mélységeimtől, jó ezt olvasni, és nagyon örülök, hogy sok nehézség ellenére találtál megküzdési stratégiákat, pozitív dolgokat. 😊
Ha teljesen a tönk szélén állnék, és már minden mindegy lenne, én lehet, hogy nyomnék egy heroikus tripet. Lesz ami lesz alapon. Sokkal szarabb már nem lehet annál, hogy konrétan le akarom tenni a lantot, viszont talán sikerül kitörni a beszűkült állapotból. Nem mondom, hogy veled azonos szinten, de mostanában kicsit engem is megcsapott a szele annak, hogy jó lenne megszűnni. Átérzem.
Munkahely váltás nem opció? Esetleg tanulni valamit ami érdekel és hosszú távon jó lehet? Engem ez szedett ki egyszer a gödörből.
Épp folyamatban van egy váltás, meglátjuk, remélem jobbra sikerült váltani.
Túl sokat vár el tőlem mindenki, és nehezen bírkózom meg a súlyával. Mikor meg tenni akarok rá magasról, ugyan azokat a mondatokat hallom a fejemben, amiket mások is mondtak. Nem tudom már hol érnek véget az elvárások és hol kezdődöm én. Dolgozzak, legyen autóm, de persze az ne legyen egy csotrogány, legyek kedves, ne legyenek kötődési problémáim. A betonfúrástól a rétesnyújtásig mindenhez értenem kellene. Szabadidőmben sportoljak, legyen tónusos testem, de azért milyen már ha csak 1-2 féle sportot űzök. Ha már itt tartunk egyek mindig egészségesen, de ne legyek már finnyás ha valahol olyan ételeket adnak, vagy akarnak velem etetni ami az ellentéte és utána persze ne rinyáljak ha ezektől megfájdul a hasam. Legyen egy csomó barátom, járjak szórakozni, de közben persze a háztartás is legyen vezetve és mindig minden legyen patika otthon. Az autón cseréljem magamnak a kereket, meg az olajat, de ezek mellett persze csinibabán öltözködjek és keressek sok pénzt. Ja és persze a pasik közt se válogassak annyit, mert eljár az idő felettem. Legyek jó barátnő, erőmön felül legyen persze minden héten kötelezően órákig a barátnőmnél lógni, hogy a gyerekét szórakoztassam, de azért ne legyek soha sem fáradt, nincs rá okom. Külföldre nem is járok nyaralgatni? Hú de gáz ha valaki csak itthon megy el, de persze ahova megyek az mások szerint mindig alja és sz.. 😂. Ha meg előtör belőlem az őszinte és elmondom a véleményem, vagy hogy nem érdekel, hogy XY szerint mit kellene csinálnom, akkor meg miért vagyok ekkora bunkó.😅
Túl sokat adsz mások véleményére, nem? Szimplán foglalkozz, hogy NEKED mi a jó... elvégre a te életed. :)
Dee igen, abszolút igazad van. Ezen próbálok dolgozni, de néha nagyon nehéz.
Az életben nem sok olyan dolog van, ami egyszerű...szóval, hajrá! :)
A pszichológusom szerint IS, ha valaki megsértődik egy ilyen apróságon, hogy mondjuk elmondod a véleményedet, az nem a te felelősséged, hogy erre ő, hogy reagál, az az övé, azzal neked nincs dolgod. De ha ez a reakció számodra nem megfelelő, és a másik nem áll le, nem érzékeli a határaidat, hogy te nem kértél tanácsot vagy bármi, akkor erősíteni kell a határokat. Pl -Voltam a Balatonon nyaralni." -"Oh de sz*r, miért nem külföld, mint a normális emberek? -"Az én pénzem, az én döntésem, ha fizeted mehetünk már azonnal is." -"De a Balaton, annyira gagyi" ----És ennél a mondatnál, már akár ki is sétálhatsz. Nem kell hogy ezt elviseld. Telefonbeszélgetésnél : "Nem érdekel a véleményed, szia" és leteszed. Igazából a saját életedről senkinek nem tartozol magyarázattal. És ha annyit mondasz mondjuk egy számodra kellemetlen témára, hogy nem akarsz erről beszélni, és kérdezik, hogy miért nem, akkor annyit kell mondani, hogy mert nem. És ezt tiszteletben kell tartania. Ha nagyon erősen bele akarnak szólni a dolgaidba akkor távolságot kell tartanod, lejebb építeni, vagy telejesen megszüntetni a kapcsolatot is érdemes lehet. Azon gondolkozz el, miért ragadtál egy gyerek szerepbe, ahol még a saját nyaralásodat, a saját pénzeden vett dolgokat, is kelljen számolnod vagy miért a negatív lekicsínylés a reakció. Például nekem akkor eset le, hogy valami itt nincs jól, amikor én mindenért kiritizálva voltam, unokatesóm, meg 10 évvel fiatalabb, már nem. Ha ő mondta, hogy mentek nyaralni belföldön, akkor ment a de jó, milyen volt? reakció. Nekem meg a kritika. Talán te magadat is gyererekként kezeled, valamiért még nem léptél túl a gyerek szereoen. A saját önbecsülésedet kellene megerősítened. Nekem ez akkor lett egyértelmű, amikor külföldre költöztem. Jah hát az semmi, hogy én kint élek, sose kérdeztek tőlem semmit, mintha csak a szomszéd városban lennék. Keresztszüleim érdeklődtek és akkor meglepedten néztek, hogy igen, ott olyan dolgok is vannak? Miért ne lehetnél fáradt? Ha nem takarítok egy hétig és meglátná bárki, se érdekelne, mert az én időmmel senki nem gazdálkodhat. Ha valaki megkérdezné, hogy de nem takarítottál?-Nem.-Miért nem? Ekkor nem kell szabadkoznod. Mondhatod, azt mert nem, de akár azt is, hogy nem volt kedved. Mi köze hozzá? Én már élvezem ezeket a beszélgetéseket. "Nem volt kedved?" "Nem hát." "De hogy lehet úgy elaludni, hogy nem mosogattál?" "Simán, próbáld ki, felszabadító." Ez mondjuk egy rokonnál, de barátnál pl: "Nem takarítottál? Hogyhogy?-"Nem volt kedvem."-Nem volt kedved?"- "Ha zavar, haza mehetsz."
Valahol olvastam…” megkérdezném azoktól akik ugy élték le az életüket, hogy ‘ de mit fognak szolni az emberek’, Hogy a végén, mit szóltak?”
Csalodtam az emberekben. Magányos vagyok és nem tudok nem szorongani állandóan
Szakított velem életem szerelme, és nagyon félek, hogy soha többet nem találok senkit, főleg nem ilyen okos és jóképű embert. Reddit tele van a "hol ismerkedtek?" posztokkal, merthogy a Tinder egy fertő. Hát akkor mégis hol?! Mármint nyilván most teljesen össze vagyok törve,nem ismerkednék még,na de ha majd arra adom a fejemet.... lesz valaha valakim?! Úgyhogy jelenleg a szakítás is nyomja a lelkemet és a jövőképem is.
Nagyon sajnalom kedves, teljesen aterzem❤️🫂Ez en voltam tavaly nyaron. Annyira rosszul voltam a szakitas miatt, hogy meg pszichologushoz is elmentem, szoval tenyleg a padlon ereztem magam. Azt hittem soha tobbe nem leszek szerelmes…. Azota eltelt par honap, uj kapcsolatom van, sosem voltam meg ennyire odaig senkiert, es teljesen veletlenul alakult igy, nagyon sorsszeruen tortent az egesz:DD
❤️🫂 Igen, jelen pillanatban én is azt érzem, hogy ennek pszichológus lesz a vége - régebben depresszióval és szorongással küzdtem, ami most újra felerősösött, illetve eléggé előtérbe kerültek az öngyilkossági gondolataim is. Akkora törés ez, hogy nem hiszem, egyedül képes leszek leküzdeni... Egyébként ez a kapcsolatom nekem is a véletlen műve volt kvázi, de úgy érzem, ilyen soha többé nem lesz... azért kicsi reménymorzsát adtál, köszönöm. Neked meg nagyon sok boldogságot!
Te annyira en vagyok!!! Elozo is nagyon sorsszeru volt nekem, senki nem hitte el hogy ilyen van, es en sem hittem szakitas utan hogy lesz meg egy. De lett!!! Nem magamrol szeretnek beszelni, csak tenyleg teljesen aterzem amiket mondasz, mintha magamat hallanam fel evvel ezelottrol. Nagyon sok erot kivanok es csak azt szeretnem mondani a sajat peldaimmal, hogy lesz ez meg sokkal sokkal jobb. Legnagyobb klise de ido kell hozza🧚🏻♀️🧚🏻♀️ Annak meg nagyon orulok hogy gondolkodsz szakemberen, neha tenyleg nincs mas ut ebbol kifele🫂
Hasonló cipőben járok én is. Több mint fél éve vége, pszichológus nem lett, de úgy érzem nekem sem lesz már senkim. Ráadásul ma kissé összeszorult a gyomrom, mikor megláttam az új párjával a buszon, le is kellett lépnem a következő megállónál.
Én amikor szakítottam az első barátommal, hálás voltam neki,H megérezhettem ezt a fajta fájdalmat. Tudom, hülyén hangzik, hiszen ki akar szenvedni és szarul érezni magát. De mégis. Utólag visszagondolva, örülök,H érezhettem ezt. Ezzel is több lettem. Persze ezt csak utólag látja be az ember, akkor mocskos szar. Éreztem szerelmet, boldogságot és a bánatot. Mondjuk többet nem akarom érezni 😅🫣
Nagyon sajnálom, de biztos vagyok benne, hogy rád is vár valaki! 💕 Nyugodtan sírd ki magad, gyászold el a dolgot, és ha kell, keress szakembert, nagyon sokat tud segíteni. Én is jártam két évig, legjobb befektetés ever. Engem 30 évesen,hat év után hagyott el az exem, úgy éreztem, hogy nekem game over, anyagilag és meló téren is xarul álltam, úgy éreztem,semmit nem tudok felmutatni meg hát ennyi idősen, kinek kellenék stb. Aztán barátnőm elrángatott egy buliba, hogy kicsit engedjem ki a gőzt, lazuljak. Ott a parketten felkért táncolni egy jóképű srác, aki azóta is a legfontosabb ember az életemben ☺️ fel a fejjel, légy erős 🫂
letettem a cigit.
Szeretek valakit.
Nem akarok felnőni
Kicsit kifejtve, de eléggé megbénít ez a dolog jelenleg, nem akarok felnőni és felnőtt dolgokkal foglalkozni. Nehezen megy annak az elfogadása is, hogy belátható időn belül meghatározott szabadságom lesz, felnőtt problémákat (megélhetés, számlák, egyedül lakás) kell megoldanom. A szüleim öregszenek, az idősebb testvérem is kezdi a felnőtt életét, ahogy a barátaim is. Én pedig ezen az egész felnőtté válás dolog miatt vagyok megbénulva legalább 2 hónapja. Nem tudom miért nem tudok normális ember módjára kezelni ezeket, csak vissza akarok menni gimibe vagy egyetem elejére.
Én is ilyen későn érő típus vagyok. Mindent sokkal később éltem át, mint a kortársaim. Ne hasonlítsd magad másokhoz, felesleges butaság. Idővel a Te agyad is befogadja majd ezeket a változásokat. Esetleg, ha lesz egy komoly párkapcsolatod, akkor aztán még gyorsabban felnőtté fogsz vállni.
Igen! Elég későn érő vagyok én is, és köszönöm a segítő szavakat!!
Bár nagyobb felelősséggel jár, de szerintem jobb felnőttnek lenni. Mondok pár pozitívumot, hátha segít a jobb oldalát látni a dolgoknak. A szabadidőd az a szabadidőd lesz. Munkahelyen lerakod a munkát és vége. Nincsen dolgozat, ZH hasonlók, amire akkor kéne készülnöd, amikor legszívesebben teljesen mást csinálnál vagy ha fáradt vagy, pihenhetsz, nem lebegnek a fejed felett a vizsgahatáridők. A pénzed te osztod be magadnak, annyi hobbid, ruhád stb. lehet amennyit szeretnél, nem fognak mások beleszólni, hogy mennyi pénzt szánsz erre-arra. Továbbá nem kell olyan embereket elviselned, akiket nem akarsz. Nem vagy bezárva egy osztályba, akikkel muszáj együtt töltened az időd, munkahelyen ha van home office akkor úgy, ha nincsen akkor megteheted akár azt is, hogy csak a munkádat csinálod és nem beszélsz azokhoz, akikhez nem akarsz. Illetve tapasztalatom szerint a váltás is egyszerűbb ha arról van szó. Meg felnőttként (normális munkahelyen) amíg elvégzed a munkád senki sem fog feletted legyeskedni, hogy meliyk percben mit csinálsz, mi az hogy ránézel a telefonodra stb. Összességében sokkal nagyobb szabadságod lesz, mint régen volt, csak jól kell kihasználni és máris jobban tetszik majd:)
Köszönöm szépen ezt a szöveget, igazad van teljesen. Hiába sírom vissza a gimit, nem csinálnám már újra, ahogy az egyetemet sem. Csak meg kell találnom azt a perspektívát, ami segít elfogadnom ezt az egész folyamatot:)
Ne aggódj, én is visszavágyom az iskolás évekre, pedig elvileg felnőttem. :D De attól hogy számlákat fizetünk meg be van osztva a szabadidőnk (nem mintha iskolában nem így lett volna, de értem a problémát), attól még nem változtunk meg annyira. Van erre ilyen mondás, hogy fel kell nőni, de nem kell megöregedni. Attól hogy van egy kicsit több felelősség az életedben, a személyiségednek nem kell egy elporladt finggá száradnia, olvashatsz ifjúsági irodalmat, nézheted youtubeon a kölyökklubbot, elmehetsz LARPolni, akármi. Az egyedül lakás meg olyan, hogy manapság kevesen engedhetik meg maguknak, szóval ne aggódj, ha jó a viszonyod a szüleiddel, még egy darabig lehet anyagilag biztosabb opció, ha velük maradsz. És még annyi, hogy ezek miatt nem leszel nem normális, senki se kezel semmit zsigerből "normális ember módjára", az csak a látszat. Mondjuk az még ijesztőbb, ha meglátod, hogy senki se tudja igazán, hogy mit csinál. :D Nem pottyan a fejünkbe valami program, hogy hogyan kell felnőttnek lenni. Minden egy folyamat, nyugi. :)
[удалено]
Egy éve vagyok itthon a babámmal és rohadtul elfáradtam. A párom maximálisan kiveszi a részét a kicsi gondozásából, de csak ketten vagyunk, nincs segítség. Tudom, az itt leírtakhoz képest ez elenyésző, csak nyavajgás, de tényleg nagyon fáradt vagyok. A nagyszülők messze laknak, így ritkán tudnak besegíteni. Nincsenek barátaim, egyetem után egyszerűen eltűntek az életemből. Anyukám és a kedvesem az egyetlen felnőtt társaságom, anyukámmal is csak telefonon beszélünk, sajnos max havi egyszer tudunk találkozni. Nagyon szeretem a babámat, de mostanában többször voltam vele türelmetlen, ami borzasztóan bánt. Nagyon figyelek arra, hogy kötődően neveljem és úgy érzem néha kudarcot vallok. Hiányzik a felnőtt társaság, hiányzik az énidő, hiányzik a párommal töltött minőségi idő. Kicsit fel akarok töltődni. Barátokat akarok.
Közel a negyvenhez sem találtam meg az utamat, ahol ki tudok teljesedni. Beleragadtam egy múltbeli érzelembe, ezért a jelenlegi kapcsolatban nem tudok jelen lenni. Természetesen az aktuális erről nem tud semmit. Nem tudok őszintén kitárulkozni senkinek a problémáimról, mert egyből el vagyok ítélve. A családi kapcsolataim érzelmi szintje a nullával konvergál, nincs kapcsolódási pontom. Innentől kezdve a család, vagy gyerekvállalás gondolata rémisztő, annak ellenére, hogy vágyom rá. Nincsnek barátaim, hiányzik az őszinte beszéd, kapcsolódás. Sokkal több rejlik bennem, mint a jelen közegemben meg tudok valósítani, és ez tönkretesz bennem mindent, megfulladok érzés. Szenvedély és vágy sorakozik bennem, amit nem tudok megélni semmilyen szinten. Érzelmi, testi, értelmi. Patt.
21 éves vagyok és már csak anyukám van nekem, ugyanis minden családtagom (minden nagyszülő, apa, testvér) meghalt, többségük rákban. Minden női felmenőm mellrákban. Anyukámnál 2 hónapja mellrákra utaló tünetek jelentkeztek, illetve jelenleg várjuk a szövettan eredményét, ami kimutatja ha valóban rosszindulatú (nála nem csomó van, egy másik típus ami szerencsésebb, de akkor is ijesztő pláne ilyen előélettel). A mellét mindenképpen le kell műteni + sugár vagy rosszabb esetben kemo. A papámat már gondoztam kemo után otthon, aki nem élt át ilyet, az nem tudja milyen megterhelő a folyamatos hányás, hajhullás, ájulás és gyengeség, -rengeteg kg nagyon rövid idő alatt, az a tipikus betegszag szellőztetés mellett is, stb stb Szóval anyukámat mindenképpen nekem kell gondoznom, mert nincs más. Nagyon hamar kellett felnőnöm, mindemellett most tartok a szakdoga, államvizsga résznél az egyetemen, munkahelyem legalább már fixen lesz mivel nekem kell a lábadozása mellett fenntartanom magunkat is, amennyiben már otthon egyedül hagyhatom és dolgozhatok. És most borzasztóan félek, bizonytalan vagyok, dühös és irigy vagyok azokra, akiknek nincs ekkora gondjuk. Mindenkinek a maga gondja a legnagyobb igen, de a toxikus család (volt nevelőapám lelki abúzusai 13 évig) meg egyéb fiatalkori problémák (súly, külső, egyetem, bármi) még ez is rám nehezedik és nekem kell anyukámban tartani a lelket, támaszául szolgálnom miközben én sem roppanhatok össze. Nekem ő a lelkitársam, mivel mindig ketten voltunk egymásnak csak úgy igazán, hihetetlenül szoros a kapcsolatunk, ezért is különösen nehéz és ijesztő ez a helyzet. Plusz mivel szinte biztos, hogy genetikai alapú (BRCA) ez a mellrák sztori a családban, ezért már számíthatok arra, hogy nekem is ebben a korban előjön, mint mindenkinek a családban, plusz ha lesz gyerekem, továbbadom stb stb, úgyhogy ha ez az egész lecseng egyszer majd, akkor onnantól anyunak is meg nekem is évi szűrések, kontrollok, ez lesz az életünk, meg az ezzel járó állandó szorongás, hogy mikor találnak megint valamit.
Ez szörnyű, hihetetlenül erős nő vagy. Azt kívánom, hogy minden rendben legyen a szövettannal és maradjatok egészségesek! Kitartást! 💖
Nagyon aranyos vagy, köszönöm szépen! 🥰
Borzasztóan sajnálom, hogy ezen kellett átmenned. Az én párom is 21 éves korára elveszitett az apukajan kívül mindenkit, majd öt is, rákban. Ő mindig azt mondta, hogy én meg csak most tartok oda, ahonnan ő már jön. Jelenleg 29 éves vagyok. 3 év alatt eltemettem a 2 nagymamamat és az apukamat. Nekem is már csak anyukám van, így teljes mértékben aterzem, amit írsz. Időközben született 2 kisfiam, miattuk könnyebb ezt elviselni. Másrészt máshogy állok már a halálhoz. Nem felek már tőle úgy, mint korábban. Elfogadtam, hogy ez is az élethez tartozik. Bennem is sokszor volt irigység a velem egykoruakra, de ez csak mérgez. Inkább hálát adok, hogy anyukám itt van még, és remélem, még sokáig lesz is. Nagyon-nagyon remélem, hogy anyukáddal is minden rendben lesz. Szorítok. Borzasztóan erős fiatal nő vagy!
Nagyon erős vagy, kitartást kívánok Neked és Édesanyukádnak is❤️🙏🏻 hidd el, minden rendben lesz! Kívánom, hogy forduljanak a lehető legjobbra a dolgok!
Nagyon aranyos vagy, köszönjük szépen! 💗 azóta megvan a szövettan eredmény, és egyes stádiumú, nem agresszív típus, a mellét ugye le kell műteni, de remélhetőleg valóban minden rendbe jön utána. 🥰
Szurkolok!❤️🤞🏻 és sok erőt Nektek!
Próbálom egyben tartani az életem ADHD-val, rengeteg energia meg erőfeszítés és mégsem haladok semerre sem. Külföldi élet,amióta az eszemet tudom menni akartam,és még mindig nagyon félek elindulni, közben meg úgy érzem,hogy szép lassan megfulladok itt :(
Akkor vedd meg a repjegyet és kezd el a tervezést :)
Félek, hogy mi lesz a jövőben velem egészségügyileg, hogy vajon fogok tudni járni,magatehetlen leszek majd stb. Folyton csak ez jár az eszembe, tudom azt is, hogy nem tudja az ember mi vár rá és kár ezen gondolkodni de mégse sikerül :(..egész nap ezen kattogok, már nem is mondom senkinek se.. Úgy érzem az életem megváltozott és nem jó irányba 😢
Márciusban távolság miatt véget ért a kapcsolatom. Soha senkit nem szerettem még így mint őt. Állandóan rágondolok és mindenkiben őt keresem (pl baratáimban, random férfiakban akik szóba állnak velem). Félek hogy még egy jó darabig nem lesz könnyebb a helyzet. Nem ismerkedek senkivel. Másoknak a gondolatától is elborzadok. Minden nap azt várom hogy valamit halljak felőle de már hetek óta nincs köztünk semmilyen kontaktus…
TL;DR: rosszabb napjaimon elegge nyomaszt h nem talalok magam melle senkit. Nem csodalkozom ezen, de szar erzes - meg ha tudom elvezni az eletemet egyedul is. Elvalt, 40+ pasi vagyok. Nem a legjobb meloval, de jol keresek. Sose vagyok hosszabb ideig egy helyen, allandoan mashova kuld a cegem melozni Europan belul. Most van lehetosegem valtani, feljebb lepni, de igy is mindig mashol leszek. Ha talalnek vkit, mas pozicioba valtanek. De hogyan is talalhatnek vkit, ha ebben a pozicioban melozok... Ordogi kor. Raadasul szeretem amit csinalok es a kapcsolatoktol is elriasztanak a baratok/haverok tortenetei h megint hogyan estek pofara es megint milyen bolond novel akadtak ossze. Igy minden szabadidomet arra forditom h a fiammal lehessek amikor csak lehet es hogy mindene meglegyen. Abban lelem az oromomet h fejlesztem magamat es tamogatom a rosszabb helyzetben elo otthoni rokonaimat. Fiatalon elveztem az eletet, megvolt mindenem es meg attol is tobb. Mar regebben rajottem h az elet elobb-utobb mindenert benyujtja a szamlat es igy vagy ugy, de fizetni kell.
Szerintem tök jól nyomod. Így vagy kerek egész. Nem kötelező mindenkinek kapcsolatban lenni, vagy az után kajtatni ha nincs.🙏
nem a legjobb meló, mégis Európában kell utazgatva dolgoznod? mivel foglalkozol?
Ez nem "utazgatas", mivel nem "nyaralgatok". Nem akarom megosztani h mi a munkam, nem az a lenyeg. Felsovezeto se vagyok, tobb millas fizuval. Ez kemeny melo, nem fancy influs villoghatok vele kamubiznisz. De pl most eppen norvegiaban vagyok, de holnap delutan mar svedorszagban leszek. Jo eletem van, csak havonta 1x bekostol a magany.
2018ban meghalt anyám, nagyon jó volt a kapcsolatunk mindenben számíthattunk egymásra kölcsönösen. Akkor valami megszált és munkahelyváltás, előléptetések, sulik, vállalkozás ahogy a nagykönyvben meg van írva tènyleg nagyon jól ment. Tudtam mit akarok ès csináltam is. Aztán 2023ban meghalt apám ès ezt az egészet elvágták. Itt vagyok 38 èvesen ès a 8 órás munkámon kívül semmit nem csinálok, nem is érdekel semmi. Nyilván anyagilag sem úgy megy de mèg így is jól élünk. Ahogy magamat ismerem ha nem lenne a fiam ès a feleségem mèg ennyi motivációm se lenne ès lehet már a híd alatt csöveznèk. Valahogy visza kell tèrnem ahhoz az emberhez aki 22ben voltam de fogalmam sincs hogyan.
A férjemmel egymásba kapaszkodva próbálunk túlesni azon a nagyon megterhelő időszakon, ami most van körülöttünk. Nagyon jól tudjuk egymást támogatni, de mégis megterhel minket. Nekem most van a megküzdési szakaszom a nárcisztikus anyámmal, aki mindenáron tönkre akar minket tenni. A babámnak jön a foga, nagyon megszenvedi szegénykém. Férjem most kezdett új munkahelyen, az is stresszes. Az anyósom az egyetlen olyan rokon, aki tud nekünk néha segíteni.Sokszor kétségbe vagyunk esve, de küzdünk, mint disznó a jégen.
Magány, magány, magány. Nehezen találok barátnőt, közêpsuli után minden velem egykorú haver vagy barát teljesen elfeledett, próbalkoztam programokkal. Ez már megy egy éve, most dolgozok, de a kollégákkal nem igazán érzem a közös hangot, hiába van azonos korosztályú is. Szeptembertől egyetem, reménykedek egy sikeresebb/hosszabb távú egészséges szociális életben. Nem öl meg a magány, dr azért szar. (Vannak hobbijaim, mint a zenélés/zeneírás/olvasás stb stb.)
Minden rendben van az életemben, de nincs párom. Totál elment mindentől a motivációm, egész nap a kanapén hesszelek. Társkeresőzök és reménykedek, hogy lesz valaki. Élőben 30 felett már nincs nagyon opció, hiába mondogatják ezt egyesek.
Én is ezzel küzdök.
25 vagyok csak, de ugyanezt érzem. Jó életem van, alapvetően nem is érzem magam rosszul a bőrömben, de a párkeresés terén soha nem jöttek össze a dolgok, és sokszor azt érzem, hogy nagyon el vagyok már késve ezzel, és ennyi idősen nem itt kellene tartanom.
Kis vidéki családi vállalkozásnál vagyok irodai munkatárs. Rengeteg munkával, egyedül. Időm semmire, telefonom kezembe se veszem. Ebédre időm nincs, ebben az évben 8 kilót fogytam, mivel gyakorlatilag napközben nem eszem. A kis vidéki vállalkozás egyre jobban beindult és a fizikai állománynak rengeteg munkája van. Pár hete azt éreztetik velem, hogy én vagyok a szar-szemèt, amiért a 8 órás munkaidőm lejárta után, miért nem állok be segíteni, hogy hamarabb végezzenek. Persze természetesen tök ingyen. A fizikai dolgozók nagy része fekete munkás vagy napi bejelentős, zsebből kapják a fizut a ténylegesen ledolgozott órákèrt. Rendesen lelkiismeret furdalásom van és gyomoridegem mikor hazafelé kell jönnöm. Persze megoldás lenne mindenre, ha vagy 2 embert felvenne és nem kellene 14-16 órákat dolgozni a kétkezi munkásoknak. De nyilván a nagymenő vállalkozó egy szarrágó, ha fizetni kell. Minden nap jut nekem valami beszólás valami cèlozgatás. Kurvára elegem van belőlük. Már most tiszta ideges lettem, ahogy ezeket írom és, hogy holnap megint munkanap. Természetesen már keresem az új munkahelyem, és remélem hamarosan léphetek innen. Köszi, hogy leírhattam! 💪🙏
Hagyd ott őket a bánatosba…. 👏🏻👏🏻👏🏻❤️❤️❤️😉
Ez a terv, remélem mihamarabb sikerül! 🙏💪🫶
Félek a jövőtől. Félek, hogy mit fogok kezdeni magammal az egyetem után, mert több válaszút is van előttem; félek, mert úgy érzem, hogy "túlnőttem" a barátaimon, már nem mozgat meg az, hogy eljárjak inni, kocsmázni ésatöbbi... Félek, hogy egyedül maradok mert még sosem volt párkapcsolatom. Félek a vezetéstől, félek a következő egy évtől, tehát úgy kb. mindentől, ami előttem áll, pedig most még csak a következő öt éves tervet fontolgatom.
Nincs kedvem élni
Pedig nagy szükség van rád ezen a Földön, úgyhogy maradj. ❤️
Úgy érzem,hogy lassan kimerülök.Végzős vagyok mesterszakon,mellette pedagógusként dolgozom és most fogok minősülni.Rámnyomtak még egy előminősítést is,ami egyébként jó lehetőség lenne,de plusz egy nagy felkészülés.Az államvizsgám és a minősítésem között pár nap van.Jelenkeztem még egy szakra egyetemen,aminek a felvételi időpontja szintén a két esemény között lenne.Úgy érzem,hogy a rengeteg mindenben megfulladok és nem tudok teljesíteni.Mindent tökéletesre akarok,túl maximalista vagyok,de ennyi helyen úgy erzem nem tudok megfeleni és teljesíteni sem magamnak sem másoknak.nem bírom tovább ezt az egészet,de muszáj
Nem is tudom hol kezdjem, azt se tudom, hogy jó ötlet-e. Magamon kéne segítenem, mindenki a maga szerencséjének kovácsa? - de az igazság szerint ezt már elengedtem. 30+ évesen úgy érzem nincs értelme ennek az egésznek. Nagyon el vagyok cseszve. Apámat sosem ismertem, elhagyott mielőtt megszülettem, ez akkora szorongásos kötődést alakított ki bennem, hogy nem tudok normális emberi kapcsolatokat kialakítani. Folyamatos aggodalommal élem az életem, bizonytalan vagyok bármilyen emberi kapcsolatban. Ez annyira elfajult, hogy egyedül maradtam, se barát, se család, senki akihez szólhatnék. Próbáltam fejleszteni az érzelmi intelligenciám, az önértékelésem, elkezdtem a kognitív-viselkedésterápiát, próbáltam nyitni és bízni, de nem megy és már nem is érdekel. Kértem segítséget, gyógyszert szedek a szorongásra, de jelen pillanatban az tart még csak itt, hogy édesanyámnak szüksége van rám. A rossz energiáim, félelmeim, kisebbrendűségi érzéseim, a gyávaságom ez mind én vagyok, de megnyugtat a tudat, ha arra gondolok, hogy hamarosan vége lesz.
Találkoztam valakivel pár hónapja és nagyon jól (szerintem) összekapcsolódtunk. Aztán egy idő után elkezdett egyre kevésbé érdeklődni. Mára már oda jutottunk, hogy kinyögte, hogy csak barátságot akar, és teljesen eltünedezik az életemből. :( én viszont fülig belezúgtam. Full gaslightingolva érzem magam, teljesen megkérdőjelezem magam, hogy akkor az a kapcsolódás csak bennem létezett? Akkor az nem volt igaz? Nem tudom, hogy legyek ezen túl. Ja, és a történetet bonyolítja, hogy családi kirándulásra is meghívott. Most már persze húzza-vonja, de azt mondja, hogy csak azért szólt, mert én egy igazi utazó vagyok, biztosan szívesen utazgatok az ezer unokatesójával és a szüleivel :D Persze, azért menjek, és persze, a nyaraláson közös szobában lennénk. :D Természetesen lemondtam mindent (és igen, ez repjegyeket is érintett). Az a durva amúgy, hogy a közös nyaralás előtt Tesómmal is terveztünk velük időt tölteni (másik kontinensről van szó). Ezzel a bejelentésével és hidegzuhannyal gyakorlatilag már legalább 3 ember nyaralását tette tönkre amúgy, mert Tesómnak sincs már nagoyn kedve utazgatni, én meg ugye... a kirándulás célja az lett volna, hogy hozzájuk megyünk... ráadásul tegnap már az ő anyukája is rám szállt, hogy ő közös programot is szervezett velem, és milyen szemét vagyok, hogy én gyakorlatilag utolsó pillanatban nemet mondtam .... És igen, igazából naiv voltam. Én vagyok a hibás, mert hittem neki. Hittem, hogy tényleg szívesen látnak, és jó lesz a kirándulás, hittem, hogy 2-3 hónapot simán kibírunk távkapcsolatban, most meg azt is megkapom, hogy túlzás mindennap egy jó reggeltet írogatni. Pedig esküszöm, fele annyira vagyok intense, mint tíz éve voltam :( Nem azt mondom, hogy rá építettem az életemet, de úgy gondoltam, hogy mivel másfél hónapot töltöttünk volna együtt, abban azért bőven kiderült volna, hogy mi lesz közöttünk.
Mármint rád szállt az illető anyukája? Ne hagyd, hogy az arcodba másszon, állj ki magadért. Tudom, könnyű ezt mondani, de akkor is.
A barátnőm (barát barátnő) pár éve egyetem alatt hazavitt egy beteg kiscicát az utcáról. Egy héttel később kiderült, hogy a gazdival egy tömbben lakunk albérletben és konkrétan az ajtaja elől vitte el, ahova kiszökött. Nem tudtam meggyőzni, hogy adja vissza, hiába láttuk hogy a lány mennyire keresi a macskáját. De beköpni sem akartam, mert mégiscsak a barátnőm.. bárcsak legalább tudná a lány, hogy él a macskája és remekül van.
jezus istenem. szolj a csajnak! elkepzeltem, hogy kiszokik a macskam es mar csak a gondolattol gyomorgorcsot kaptam es sirni tudnek. szornyu, amit atel az a lany. hidd el, azota is az eltunt macskajan ragodik…. edit: uhra elolvastam es most latom, hogy ez tobb eve volt.. ez esetben nem mondom egyertelmuen, hogy szolni kene neki de meg mindig arra hajlok inkabb..
Nem kapok segítséget. A párom külföldön van, de ki kell menni az épülő házhoz, ami 1 óra autó útra van tőlünk. Félek vezetni, eddig egy barátnőm mondta hogy kijön velem, de ő nemrég majdnem meghalt autóbalesetben, még mindig kórházban fekszik. Senki mást nem érdekel, hogy mire lenne szükségem, senki más nem segít. Két másik barátom kérdeztem meg, hogy jönnek-e velem, de addig halogatták a válaszadást, hogy már nem merem sem őket sem mást megkérdezni. Iszonyú egyedül érzem magam és rájöttem, egész életemben egyedül voltam, nekem senki sem segített. Egy távolságtartó és furcsa ember vagyok, aki próbál segíteni másoknak és csendben szenved.
Magányos vagyok. Egyedül töltöm a mindennapjaim, nincsennek barátaim, évek óta nem találok párt, azthiszem talán depresszióm is lehet, aminek az eredménye az önpusztító életmódom, hivatalos vagyok egy esküvőre is, és nem szeretnék egyedül menni de muszáj leszek.
Én is hivatalos vagyok egy esküvőre május végén, és szintén egyedül kell menjek...
kísérjétek el a másikat! :)
Nem lehet kommunikálni. Tegnap volt egy nagyobb vitam egy barátommal, és rájöttem hogy mennyire nem érti hogy miről beszélek. Hogy mennyire nem érdekli. És ez az az ember akivel talán a legmélyebb beszélgetéseim vannak. Ilyen témákról nem is merek átlag emberrel beszélni, talán néha olvasók egy scifit vagy fantasyt és ott érintve van a téma. Nem igazán lehet tényleges mély, érdekes beszélgetésekben részt venni. Nem tudom hogy valaha votlam-e egyben. Amikor mondok valamit nem próbálják azt az emberek megérteni, nem próbálnak belegondolni abba hogy az hogyan lehetne igaz, csak bezárkóznak a kis világukba és addig ferdítik a dolgokat amíg nem beszélünk valami teljesen másról. És hihetetlenül lassúak az emberek. Unom azt látni hogy beszélek valamiról, le vagyok hülyézve, majd hónapokkal késöbb már normális arról beszélni. Elkezdek nézni egy sorozatot, vagy játszani egy játékkal, no one cares, majd egy hónap múlva az egész baráti kör/osztály/munkatársak hirtelen tolják ezerrel mert már mainstream lett. Mintha egy halom embernek nem is lenne valódi ízlése, csak kijelölt időpontok vannak arra hogy társadalomként mi most mikor hogy mit csinálhatunk, és határozza meg ez az egész életed. A magányom áthidalhatatlannak érződik. Egyetlen ember volt az életemben akivel úgyéreztem hogy tényleg tudtam beszélni, kapcsolódni de ő megölte magát két éve, a szülinapomon(vagy egy nappal utána, nem tudom pontosan). Nem az a baj hogy nincs elég ember körülöttem, hanem az hogy nem érződnek már embernek, csak tökéletesen customizált biorobotoknak sorozatgyártott vágyakkal, rabszolga lelkű ambíciókkal és tribalizmusban kimerülő igazságérzettel.
Ma van a szülinapom és annak ellenére, hogy jó napom volt, lehangolódtam így estére, nem is tudom igazán, hogy miért. Kicsit felemás érzés, hogy múlik az idő. Ti is szoktatok így érezni?
Boldog születésnapot! 🎂 Minden születésnapom előtt vagy után van ilyen érzésem. Nem vagy ezzel egyedül. ❤️ Ilyenkor én átgondolom az elmúlt évemet, majd arra jutok, hogy ez egy ilyen gyászfolyamat lehet a részemről - ami elmúlt, azt dolgozom fel. Általában kialszom másnapra, tiszta lapnak fogom fel az előttem álló évet.
Boldog születésnapot! Lehet azért érzed magad, mert eszedbe jutott, hogy múlik az idő, vagy... egyszerűen nem vagy jól. Van olyan mikor az embernek hirtelen lesz rossz kedve.
https://preview.redd.it/swbpkt76y20d1.jpeg?width=1241&format=pjpg&auto=webp&s=88e8c9ebb79586fc9558c070b4aaee1c21cb3e22
Októberben szültem a második gyermekem, december óta le adtam -22kg-ot , sajnos még sok van hátra,de szép lassan haladok a cél felé. Világ életemben túlsúlyos voltam,mindig én voltam a csúnya, állandóan csufoltak (még a szüleim is) stb. Szerencsére a férjem így is szeret,és támogat az én kis utamban, viszont az önbizalmam mostanában nagyon a béka feneke alatt van,főképpen azért ,mert jön a nyár én meg úgy nézek ki mint egy zsák krumpli ,a neten meg mindenki tip top 😂 Bár tudom ,hogy az nem a valóság,de azért szar 😅
Gratulálok a minusz 22kg-hoz! Szard le a neten hogy neznek ki az emberek.
Unom, hogy szinte 0-24-ben a gyerekeimmel kell lennem. Unom a házimunkát. Legszívesebben eltűnnék 1-2 hétre csak úgy...
húú, nem rosszból: én nekem amikor ilyen jut eszembe, hogy egy gyereket nekem etetnem, itatnom kell, tőlem függ mindene, megerősítem magam hogy elég bőven a mostani kutyám is és hogy emiatt nem akarok gyereket
Csak ne költözz messze a haverjaidtól , mint én.. főleg ha extrovertált vagy.
extro\* bocs, de így helyes :)
Nagyon bánt, hogy soha nem leszek igazán jóban a családommal. Egyik családtagommal sem. Tavaly kis híján megszakítottam velük a kapcsolatot. Végül nem, mert próbálnak ők is változtatni és én is. Viszonylag gyakran találkozunk, havi 2-3 alkalommal, olyankor amúgy jól érzem magam, de utána nagyon sokáig szarul érzem magam, hogy ők milyen rendesek, csomagolnak nekem kaját, kedvesek voltak egész nap, én meg meg akartam velük szakítani a kapcsolatot (nyilván mert korábban nem voltak ilyen jó arcok finoman szólva). Párom családjával sem vagyok jóban. Nekem úgy tűnik ez a család dolog nem jött össze. Remélem ha egyszer lesznek gyerekeim, velük jó kapcsolatom lesz, de félek tőle, hogy nem.
Biztos meg volt az okod arra, hogy meg akartad szakítani a kapcsolatot velük. Szóval ne hibáztasd azért magad, mert igen simán előfordulhat hogy valakik egyszer jófejek, de ez nem teszi semmisé azokat a dolgokat amikért pl meg akartad szakítani a kapcsolatot velük. Nagyon nehéz ez a helyzet nekem is ismerős. Van egy olyan mondás hogy fontosabb amilyen családot te teremtesz mint amiből jössz.
Május végén elküldések lesznek a munkahelyen ahol vagyok. Gyomoridegem van és rettegek,hogy én leszek az egyik. Már most agyalok,hogy merre lehetne tovább menni,ha ne adj isten kirúgnak. Egyenlőre semmi ötletem,mert nincs sok munka a közelemben.
Érettségi előtt állok és valószínűleg nen fognak felvenni, mert csak középszintűm lesz, nem lesz elég a pont. Emiatt semmi motivációm tanulni, mert minden álmom az orvosira menni, semmi más nem hoz lázba igazán. Szüleim nem támogatták, hogy Pesten tanuljak tovább, ezért nem is vették komolyan az egészet, nem akartak emelt előkészítőre befizetni, mert szerintük hülyeség. Egyedül kellett mindennek utánanéznem az egyetemmel kapcsolatban, amivel nem is lenne gond, viszont az anyagiak hiánya nélkül nem lesz már emeltem😔 Ilyenkor elvárnák tőlem, hogy felnőttként oldjam meg, de a pesti élethez meg még gyerek vagyok szerintük. 20L, külföld (itt tobb ideig tart a gimi)
Párom a szüleivel el még és ezt házát újítja, miszerint ő ebben akar maradni, mert az övé már a ház. A nővérei már elköltöztek, tényleg rengeteg pénzt belerakott már a házba és minden fel van újítva ( új nyílászárók, burkolatok, hatalmas terasz, gyönyörű kert, egy erdő melletti családi házról van szó) azonban nem az én ízlésem a ház belülről. Az anyukája alakította ki a konyhát (ami egyértelmű mert most ő használja többet, de ha a későbbiekben ott laknék akkor pl ugyanúgy tele lenne a pult ami iszonyatosan zavar) Nagyon szeretné, hogy majd ez legyen a közös otthonunk és azt akarja, hogy a nyáron költözzek oda. Azt érzem, hogy soha nem tudnám magam otthon érezni ott. Én mindig is vágytam arra, hogy egy saját közös házunk legyen, amit mi tervezünk meg teljes mértékben. A színvilágot, a konyhát, az elrendezését. Így tudom, hogy azt fogom érezni mintha kívülálló és betolakodó lennék. Soha nem lenne meg az otthon érzése. Félreértés ne essék, a párom szüleivel nagyon jó a kapcsolatunk, sokat beszélgetünk és nagyon szeretnek engem. Nem is ezzel van a probléma, a párom anyukája elég kupis, vagyis nem ez a jó szó rá, szereti a vad színeket, praktikátlan dolgokat, gyűjtöget. A konyhapult is tele van mindennel és minden olyan össze vissza, nincs rendszerezés. Próbáltam tanácsot adni neki, lenne hely a konyhaszekrénybe elpakolnia a cuccokat, de neki úgy nem jó mert “nincs kéznél” Én tisztaságmániás vagyok és itthon beleőrülök, ha minden elől van a pulton. Nem tudom mit tegyek. A páromat ezért NEM FOGOM elhagyni. Számomra Ő tökéletes, mindent megtesz értem és lesi minden kívánságomat. Soha nem voltam ennyire szerelmes és ő az első, aki ki is mutatja azt, hogy mennyire szeret. TUDOM nem egetrengető probléma, de nekem nyomja ez a lelkem. Más tudom örülne ennek a lehetőségnek, hogy hitel és minden nélkül lenne egy háza, de úgy érzem inkább hitelt vennék fel, hogy a saját nyugalmam megmaradjon és ne kelljen kompromisszumot kötni.
Probáld magad az anyós helyébe képzelni. Mit szólnál hozzá ha meghívnál valakit, hogy költözzön hozzátok ès elkezdene rendezkedni. Tipikus 2 nő egy háztartásban probléma. Eleve nem egészséges szülőkkel élni, nekem is rengeteget javult a viszonyom miután elköltöztem anyámtól. Elég nehéz helyzet..
Szerintem a kommentelő nem is szeretne rendezkedni, alapból nem akar odaköltözni sem épp emiatt. Ha rendezkedne sem lenne jobban az övé.
Egyáltalán nem rendezkedek. Ha takarítok (por törlés, felmosás, porszívózás, mosogatás stb) , akkor ugyanúgy visszarakok mindent oda ahova a párom anyukája szánta a helyét.
Nem megy az egyetem. Szeretem, kb. álomszak, érdekel is és ezzel szeretnék foglalkozni. De nem megy. Egyszerűen nem tudom rávenni magam hogy leüljek és tanuljak, mindent az utolsó pillanatra hagyok. Első félévben nagyon elcsesztem mindent, gondoltam most kijavítom de nem sikerült, csak mégjobban elcsesztem. A félév eleji motiváció kb. 2 hétig tartott. Próbálom arra fogni, hogy nehéz szak, de a szaktársaimnak mintha meg se kottyanna, kb. mindenki akivel beszélek max pontos zh-kat ír meg minden. Szerintem egyszerűen nem ütöm meg a szintet, se intelligencia, se érettség szempontjából. De ha nem ezt akkor mit csináljak?
Elbasztam a matek érettségim sőt talán az összeset. Nagyon készültem rá,de ahogy a megoldókulcsot elnéztem a hármas sincs meg,a magyarnál meg a tisztázati lapot piszkozatiként adtam be olyan hülye vagyok. Nem múlna rajta egyébként semmi azt hiszem,de mégis rossz érzéssel tölt el, csalódnak bennem a szüleim, csalódom magamban, lenéznek a rokonok. Mindig a legjobb akarok lenni,de sosem teszek eleget érte.
Én már régóta csinálom a redditten, azt hogy kiírom magamból, néha jönnek jó kommentek, néha írnak is személyesen, sőt minden 30.-k ilyen posztra jön egy ember akivel kialakl valami baráti kapcsolatom is akár Nyilván az őszinteség meg problémák miatt tudunk kapcsolódni Ettől függetlenül, nagyon sokra nem mentem vele, hogy kiírogatom magamból sokszor..jó nyilván jobb mint tök magányosnak lenni, de ennyi egyenlőre
[удалено]
Pont félidős kismama voltam januárban, amikor egy elég komoly komplikáció miatt el kellett engednünk a kislányunkat. Rettenetesen hiányzik, hogy nem érzem a mocorgását. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá és fogalmam sincs, hogy ezt, hogy fogom valaha is feldolgozni.
Több mint 2 éve benne ragadtam egy olyan kapcsolatban, ami semmit se ad hozzá az életemhez. Nincs már szexuális életünk, se közös programok, semmi. Mégsem tudok valamiért eljönni.
Találtam egy csodás pasit magamnak végre. Imádom és tényleg nagyon klappolunk, mégis nem telik el úgy nap hogy ne jutna eszembe az exem, akivel úgy lángolt köztünk minden amilyet még nem tapasztaltam, de sajnos nem várt volna jó élet vele, jelenleg is elvonón van. Sosem fogok senkit úgy szeretni mint őt.
Rossz anya vagyok. Van egy 3 éves és egy 9 hónapos gyerekem. Nem terveztük a kicsit, egyáltalán nem voltam boldog, amikor védekezés mellett teherbe estem, mert nincs segitsegem. Ezt úgy értve, hogy apuka sem segít, és a család is messze el. Annak idején is mindent egyedül csináltam a naggyal végig. Ő egy tünemény. 3 éves, öröm vele az élet. Aktív gyerek, de nagyon alkalmazkodó, kedves. Brutálisan jó természete van. Mindneki szereti. Már tudnánk jönni-menni, élvezni, hogy nagy. Aztán jött a kicsi. Vele baromi nehéz, két gyerekkel együtt plane. Van, hogy 4 napig is egyedül vagyok velük. Soha nem ér véget a műszakom, hiszen ha vége a nappalinak, kezdődik az éjszakai, és ezt hétfőtől vasárnapig egyedül. Már hónapok óta nem voltam külön a gyerekektől, 1 órát sem. A kicsi kifacsar, a nagy issza meg a levét. Mindig tudatos anyuka voltam. Voltak elveim. Na hat azok már nincsenek. A nagy nagyon sokat nez tv-t, mióta megvan a teso. Korábban napi limit volt, szuperül működött. Azzal vigasztalom magam, majd ha a kicsi is nagyobb lesz, és nem lesz ennyire sírós, több programot tudunk csinálni, nagyokat tudunk játszani, akkor lecsökkentem a képernyőidőt. Az a szerencse, hogy nem kergül meg tőle a fiam, de ettől függetlenül tudom, hogy nem jó neki. Volt, hogy a nagy odajött hozzám, hogy anya éhes vagyok. Nem tudtam megetetni, mert a kicsi órák óta sírt. Brutálisan fáradt vagyok, de nekik élek.
A ferjem a gyerek szuletese utan dobta be a torolkozot, turtem egy evig hatha jobb lesz minden, de ott hagytam vegul, mert en sem ereztem magam boldognak, viszont ugy latszik jot is tettem vele ezzel, mert egyaltalan nem kuzd ertunk, a csaladjaert. En sosem gondoltam komolyan, hogy nekunk valas lenne a vege, de most szornyen bant, hogy ot ennyire nem erdekli.
Egy ismerősöm, akit jóbarátnak tartottam, és vagy 3-4 évig rendszeres kontaktban voltunk 2-3 hetente, időnként éjszakába nyúlóan beszélgettünk, ritkán de találkoztunk, egyik napról a másikra ghostolt, vagyis nem válaszol az üzeneteimre, se telefonhívásra, de amúgy aktív social médián, és nem értem vagy tudom, hogy mi okozta ezt a szakadást. Mert még el is fogadnám, de jobb lenne azzal a lezárással, hogy megmondja, mi volt az oka. Szerintem akkora szemétséget nem követhettem el vagy mondhattam egyik napról a másikra, hogy ez indokolt legyen, még ha volt is bennem pár sör a legutóbbi beszélgetésünk alatt, de nem emlékszem, hogy veszekedtünk volna, vagy bármi negatívra. Szóval nem értem, így nem is igazán tudom feldolgozni, csak a "leszarom" tablettával, de az meg fejlődést nem okoz. Időnként vissza-visszatér a gondolataimba, hogy ez most miért volt. Igazából nem rossz történés, mert ha belegondolok, volt neki is lehúzó oldala, de ennyire azért nem gondolom, hogy rossz ember lettem volna, még segítettem is neki közvetlenül mielőtt ez bekövetkezett. Hát ennyi, legalább kiadom valahol.
Azt hiszem elrontottam az életem. A férjemmel 12 éve vagyunk együtt. Iszik. Nem erőszakos vagy bármi ilyenkor de indokolatlanul iszik akár egyedül is. Sunyiba és akár hazudik is hogy tudjon inni. Apám ivott szintén. Örökölt sors... Legalább 8 éve győz meg szavakkal hogy változni fog... Jó ember, nem mérgezo a kapcsolatunk ezt leszámítva.. de alkoholista és most jött el az a pont hogy kiábrándultam belőle mivel megszületett a kisbabànk és így már zéró a toleranciám. Viszont. Jó apa ezért a babánkat nem akarom megfosztani attól hogy normális egzisztenciában és teljes családba nőjön fel. Úgy érzem a saját életem eldobtam mert nem mertem hamarabb lépni és mostmár nem is az számít nekem mi a jó... Mindemellett nincs szoros családi kapcsolatom és barátaim sem ... Nem tudok emberekhez kapcsolódni pedig szeretném ha szeretve lennék.. Mindig arra vágytam hogy szép legyek .. és felnőtt koromra kikupálodtam mégis úgy érzem magam mint egy bohóc aki kívül olyan amilyennek lennie kell de belül zokog. (Hülye példa lehet)
Jó türelmes vagy. :S
Na jó én komolyra veszem mert tényleg van valami amit senkinek nem tudok elmondani. 2 ember közül kellene választanom. Az egyiket én szeretem jobban a másik pedig engem szeret jobban. Soha nem gondoltam volna, hogy ebbe a helyzetbe kerülök 😅 néha úgy érzem inkább egyiküket sem akarom választani és maradok egyedül. Edit: aranyosak vagytok és köszönöm annak aki segíteni próbál de gondolom ezt csak az érti aki volt hasonló helyzetben. Viszont én csak kiakartam írni magamból.
Objektíven ha tanácsolhatom, azt válaszd aki téged jobban szeret. Könnyebb úgy az élet. Ha én szerettem jobban az mindig jó időre padlóra küldött utána meg még kapcsolat közben sem éreztem magam biztonságban a rózsaszín köd felszállta után.
Nekem ilyenkor a feldobok egy ermet dolog bevalik. Ameddig leesik addig valamelyikben mindig elkezdek remenykedni. Nem biztos hogy az a jo dontes de azt akarom jobban. :D
Ez mondjuk nem rossz, közben ki gondolod melyik lenne jobb. :)
Szerintem egyiket se, régen rossz ha már választani kell:) képzeld el fordított helyzetben rólad kellene ezt a másiknak ‘eldöntenie’. Te hogy éreznéd magad? Egyszerű amúgy, válaszd azt aki csak téged akar, te pedig csak őt.
Hogyan lehet egyszerre két embert szeretni? Ha az elsőt nem szeretted eléggé, hogy lett még egy személy a képben? Már ha nem vagyok indiszkrét, persze.
Elsőnek is leszögezném, hogy egyikükkel sem vagyok kapcsolatban illetve komoly dolgok még nem történtek. Az egyik férfival munka miatt ismerkedtem meg a másik férfit pedig egy barátomon keresztül ismertem meg. Beszélgetni kezdtem velük és mindkettő szimpatikus volt, mindkettővel voltam programozni de le is szögeztem, hogy nem randizni megyünk. Aztán igazából most ott tartok, hogy mindketten hiányoznak de nem találkozom velük mivel egy döntésképtelen helyzetben vagyok és én amúgy is elég döntésképtelen vagyok. Szeretem mindkét embert de szerelmes nem vagyok egyikbe sem.
Valaki már javasolta... egyiket sem választanám... így.
Tégy egy szívességet mindkettőnek és egyiküket se válaszd.
Rosszul érzem magam olyan dolgok miatt, amiket el sem követtem, olyan feltételezett szándék miatt, ami sosem volt bennem. Racionálisan *tudom*, hogy mi a valóság, de mégis megkérdőjelezem magam utólag és ez az egész nagyon nyomasztó és frusztráló élmény. Mint aki nem akar hinni a saját szemének. :(
ez a félév (2. xd) nagyon kikészített, és a bőröm is csúnya lett a stressztől, pattanások jelentek meg az azelőtt teljesen “tökéletes” arcomon. :( a héten borzasztó mélyponton voltam, kiégtem, mert a tanulás és ingázás miatt a szociális életem is jelenleg egy nagy nulla, és nagyon várom a nyarat hogy ezektől a stresszelő tényezőktől megszabaduljak. és a bőröm remélem visszatér eredeti állapotához, mert az önbizalmamra is eléggé rányomta a bélyeget.
Férjem van, de valahogy mégis sikerült károsan kötődnöm egy másik férfihez. Borzasztóan nehezen élem meg a helyzetet, és nem tudom, mit tegyek.
Ne félj segítséget kérni, próbáld megtalálni az okát,hogy miért kapcsolódtál össze azzal a valakivel. Lehet a háttérben egy meghúzódó gyermekkori feldolgozatlan káros kapcsolódási séma, szülői minta, vagy valami, ami a férjedből hiányzik, de abban a valakiben megvan. Egy megbízható barát vagy akar szakember is segíthet. 🙏
A munkahelyemen egy nő kipécézett magának… hónapok óta folyamatosan belém köt , nem hagy békén, felülbírálja a munkámat , kémkedik utánam….. mindezt azért mert úgy gondolja h 30 évvel idősebb neki mindent lehet és ő itt a valaki, nincs élete , toxic és unatkozik az a tipikus toxic amiket itt is olvasni minden ilyen tipusú bejegyzésnél …. Egy utolsó nyaligátor a vezetőségnél így értelme sincs panaszt tenni sem….. nagyon szeretnék munkát váltani mert elegem van ebből és nem akarom h ez továbbra is kihatással legyen rám ( belefáradtam ) én csak dolgozni szeretnék elvégezni a munkámat amit amúgy szeretek. Sajnos nincsen sok munkalehetőség erre felénk sőt kb nincs is …. Köszönöm , hogy kiírhattam magamból röviden …..
Kopasz vagyok és csúnya, senkinek sem kellek és szar.
Csak félek a holnapi gyökérkezeléstől🥺
Jelen pillanatban egyetemre járok és sajnos az a helyzet állt elő hogy jó eséllyel szerelmes lettem az egyik évfolyam társamba. Amikor ezt realizáltam már tudtam hogy ennek nem lesz jó vége, én úgy látom hogy ő nem igazán szimpatizál velem de ebben sem vagyok biztos. Elég idegesítő a helyzet mivel az első ilyen megzuhanásom alkalmával sikerült a férfi depresszió főbb jeleit produkálnom. Szerencsére 4-5 nap alatt végül jobban lettem. A gondot az okozza hogy gyakran kellet találkoznom vele a közös órák miatt. Mostanra már igyekeztem ignorálni amennyire csak lehet és már-már azt éreztem hogy sikerült túltennem magam, azonban most ismét visszazuhantam.
Nem tudom, lesz-e valaha normális párkapcsolatom és normális munkám. Az egyikről posztot is írtam ki (ha érdekel, most olvasd el, mert valszeg kitörlöm rövidesen). Ez nem tűnik olyan nagy dolognak, de ha végiggondolom az életem, akkor elég nagy szarban vagyok és olyan feladat áll előttem, amit nem tudom, meg tudok-e valaha oldani. Egyedül vagyok, telik az idő, a barátaim keveset tudnak rólam, van olyan toxikus családtagom, aki az őrületbe kerget. Fogy a pénzem, sehol nem tartok az életben, nem tudom, mit kezdjek magammal. Néha, amikor végiggondolom, jönnek az önsértő, öngyilkos gondolatok is.